Megélni, túlélni

Rossz éjszakám volt. Talán az idei zord tél miatt éltem át álmomban újra egy hosszú évekkel ezelőtti vérfagyasztó kalandomat a havas-jeges úton, ahol autónk hirtelen megcsúszott – a gyerekek hátul ültek! –, és én kezdő vezetőként vadul a fékre léptem, mire a kocsi csikorogva pörgettyűként kezdett forogni a szűk hegyi úton. Szerencsénk volt: senki sem jött szemből, a rossz mozdulatot megúsztuk, de az izzasztó emlék ma is néha visszatér. És vele együtt még egy-két „nemszeretem”-kép is előbukkanhat valahonnan a múltból, talán agyunk jobb féltekéjéből, onnan, ahol a jó és rossz emlékeinket tárolja gondosan működő vezérlőközpontunk. Egy buta, bántó pletyka, amibe óvatlanul belekeveredtünk, egy kegyetlenül kimondott szó, ami még ma is pirulásra késztet, egy kínos baki, amiért, ha nem is jogos, de mindenesetre hangos kinevetés járt…

És mégis… Ha higgadtan vizsgálom őket, legtöbbjükről kiderül: mindegyikből tanultam valamit. Nemcsak lassabban és körültekintőbben vezetni a jeges úton, hanem – ami legalább ilyen fontos – mérlegelni a kimondott szavak súlyát az emberi kapcsolatok ugyancsak síkos terepén. Igaza lenne hát annak az amerikai tudósnak, aki félig tréfásan, félig komolyan azt nyilatkozta: nincsen jobb a rossz emléknél, mert igazán ezek tanítanak meg élni és túlélni…?

A következtetés paradox módon született meg. A tudós és munkatársai – olvasom egy szaklap friss számában – korábbi kísérleteik során rájöttek, hogyan lehet a traumatikus élményeket mindörökre kitörölni az emlékezetünkből. Hihetetlenül nagy felfedezésről lenne szó, hiszen gondoljunk csak bele: hány megerőszakolt áldozat, háborús sérült, végzetes baleset elszenvedője szabadulhatna meg ily módon a súlyos teherként cipelt múlt árnyaitól. Egy erőszakos esemény hatására az egész világ kiszámíthatatlanná, veszélyessé és ijesztővé válhat. Ráadásul a sérülések és balesetek nyomot hagynak nemcsak a sérültekben és hozzátartozóikban, de még azokban is, akik csupán egyszerű szemtanúként próbálnak segíteni az áldozatokon – sajnos, van erről bőven tapasztalatunk az idei tragikus veronai buszbaleset kapcsán is. Amit pedig eddig még sokszor pszichiáterek hada hosszú kezelések során sem tudott orvosolni, most egyszerre talán pirulákkal is gyógyítható lesz – állítja az amerikai idegtudós, aki azonban kizárólag a traumatikus élményeknek nem kegyelmezne. Hiszen – figyelmeztet is egyben – a pirula sohasem válhat olyan csodaszerré, amellyel egy csapásra hibátlanná szépíthetjük az életünket, kiírva belőle minden kisebb-nagyobb, amúgy magától is fakuló rossz emléket. Hiszen ha teljesen elfelejtjük őket, hogyan kerülhetjük majd ki a jövőben az újra és újra ránk leselkedő veszélyeket?

Balázs-Piri Krisztina

A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2017/11. lapszámában jelent meg.