Csend a lelke

Beszél, de elbeszél egymás mellett; kommunikál, mégse ért szót a másikkal; fecseg, de amit mond, annak se füle, se farka, és maga sem tudja, mit akar mondani.

Egy téli kiránduláson a barátaimmal felfedeztük a Tatabánya melletti Majkpusztát. A helyet parkerdő veszi körül. A fák között fehér házikók rejtőznek. Ma már múzeumként és szállásként működnek, de néhány évtizedig, a rend 1782-es feloszlatásáig fehér csuhás, némasági fogadalmat tett kamalduli szerzetesek laktak bennük. Úgynevezett cellaházaikban puritán életet éltek. Kicsi, egymástól elválasztott kertjeiket gondozták, gyógynövényeket neveltek, imádkoztak, böjtöltek, olvastak, írtak, elmélkedtek. Nem kommunikálhattak se egymással, se a külvilággal néhány olyan kivételes naptól eltekintve, amikor a refektóriumban imádkoztak.

A majki remeteségben berendezett kiállításon olvashatjuk Ottlik Géza sorait: „Minél jobban ritkulnak a szavak, annál jobban sűrűsödik az igazság; s a végső lényeg a hallgatás táján van, csak abba fér bele.”

Nekem, aki beszélek, írok folyamatosan, rémisztő gondolat a hosszú hallgatást választani. Nehéz meglennem szavak nélkül már rövid időre is. Mert, ha nem is mondom ki, azért csak jár a gépezet, gondolkodom, és a gondolataimnak formát kell ölteniük. Pedig tudom, hogy a szavaknál a csend sokszor mélyebb, beszédesebb. Az édesapám értett nagyon ehhez. Sokszor üldögéltünk egymás mellett autóban, váróteremben, pályaudvaron. Vártunk, jobban mondva, ő várt rám és velem. Ha kérdeztem, persze mesélt, de apu sokat hallgatott, és én csak mostanában, visszaemlékezve kezdem jobban érteni a csendjeit. Milyen sokféle volt, és hogy belefért türelme, törődése, féltő szeretete!

Amikor egyedül utazom, előfordul, hogy nem veszek elő könyvet, nem telefonálok, és nem hallgatok zenét. Csak nézek, és még így is, hogy nem keresem, sok (túlságosan is sok!) információ megtalál. Plakátok feliratai, beszélgetésfoszlányok, összeakadó tekintetek. Pedig csak arra vágyom, hogy csend legyen. Olyan csend, amit nem feltétlenül egy hangszigetelt szoba tudna nyújtani.

Egy-egy beszélgetés során próbálok elhallgatni, és kivárni, amíg egy bűvös pillanatban kibukik az őszinte, igaz válasz, a válaszoló története. Vagy máskor a bennünket körülvevő őrült információáradatban éppen a belső csendemet keresem. Azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül. Éppen ezért megkönnyíthetnénk magunk és egymás életét például azzal, hogy, ha nem is némulunk el teljesen, de takarékosabban bánunk a szavakkal, és akkor beszélünk, ha van is mit mondanunk.

Gősi Lilla