Tér és idő

Amikor gyerekkoromban divatba jöttek a vízálló kvarcórák, amelyek elvileg kétszáz méter mélységben is működtek, nem tudtam betelni a gondolattal, hogy már zuhanyozás közben is megnézhetem az időt. A barátaim körében is rangot jelentett, ha valaki a strandon órával a kezén ugrott a medencébe. Nyár végére csak a csuklónk maradt fehér, éjjel-nappal rajtunk volt. Aztán megváltozott a világ, már karórám sincs, felesleges, az időt mindenki a telefonjáról nézi. Folyamatosan babráljuk a mobilt, folyamatosan látjuk, mennyi az idő.

Ahogy bizonyára az az ismeretlen „tettes” is, aki megunta, hogy a felújított Széll Kálmán tér új, digitális órája hetek óra rosszul járt – néha csak három órát tévedett, máskor már reggel nyolckor 19:23-at mutatott –, ezért egy műanyag faliórát celluxozott az oszlopra. Akciója nyilván túlmutat a pontos idő iránti rajongásán: a bürokrácia finom, tapintatos kritikája, zseniális poén, minél többet gondolkodom rajta, annál jobban csodálom az „elkövető” szellemességét. Nem uszít, nem fröcsögi tele az internetet, nem követel fejeket, nem mástól várja a csodát. Majd ő megoldja, amire az illetékeseknek nincs ideje.

A felelősök ezt másként érezhették, mert a műanyag óra másnapra eltűnt – rend a lelke mindennek! –, maradt a hibás óra. Ám addigra a kommentelők hőssé avatták az „időlovagot”. (Bár volt, aki szerint az óra csak figyelemelterelés, a cellux a fontos, hogy összetartsa az oszlopot.) Újabb órákat ragasztottak ki, még egy „közösségi” játékórát is kitettek, azon a járókelők állították be az aktuális időt. És elindult a játszma a Kafka-regényekből ismert láthatatlan bürokraták és az utca (tér) embere között: ha eltűnt egy óra, másik hármat ragasztottak fel helyette. Valaki még azt is felvetette, hogy a lakatfalak mintájára lehetne egy órafalunk is. A hivatalos órát közben kikapcsolták, a javítása több hétig is elhúzódhat.

Tegnap este négy műanyag óra még fent volt az oszlopon, az egyikben lemerült az elem, a többi ugyanazt mutatta. Néhányan körbeálltuk, mint valami totemet, valaki lefotózta, percekig néztük. Ismeretlenül is összetartoztunk. Aztán lassan mindenki elindult, de előtte még egymásra mosolyogtunk. Remélem, a digitális óra még sokáig rossz lesz.

Pór Attila

A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2017/6. lapszámában jelent meg.