Csomagol az idő

Korábban kelek, nagyon sietek, pontos leszek! Igen, majd akkor, ha lesz időm, mert most még nem lehet. Erről énekel a Magidom együttes nem rég megjelent Csomagol az idő című számában. Aktuális a téma. A banda a szívemből szól: mostanában rengetegszer érzem úgy, hogy ezer dologba belekapok, loholok a céljaim után, miközben mindent akarok, és lehetőleg rögtön. Nem nyugtat meg a tudat, hogy nem egyedül vagyok ezzel így. A türelmetlenség, az időhiány (vagy a nem túl hatékony időgazdálkodás?) modern kori deficit lehet, a környezetem többségénél tapasztalom.

Pedig már egy huszadik századi érdekes kísérlet rámutatott, hogy aki képes várni, jobban járhat. A „pillecukortesztet” először Walter Mischel amerikai pszichológus végezte el a Stanford Egyetemen. A kutató egy-egy pillecukrot adott gyerekeknek, majd magára hagyta őket az édességgel. Viszont mielőtt kiment a teremből, azt mondta a kicsiknek, hogy, tizenöt perc múlva visszatér, és, ha még mindig meglesz a pillecukor, ad nekik még egyet. Miután becsukódott mögötte az ajtó, a legtöbb gyerek természetesen betömte az édességet. Azonban voltak néhányan, akik ellenálltak a kísértésnek, és nem ették meg a pillecukrot.

Az igazi heuréka pillanat több mint egy évtizeddel később, a kísérlet utánkövetésekor jött el. Mischel megkereste a vizsgálatban résztvevő gyerekeket, és azt találta, hogy akik kivárták a jutalmat, sikeresebb fiatalokká váltak. Jó jegyeket szereztek, ambiciózus terveik voltak, jó kapcsolatuk volt a tanáraikkal és az osztálytársaikkal. Míg, akik rögtön befalták a pillecukrot, többségében rosszul teljesítettek, sokan nem tanultak tovább, otthagyták az iskolát.

A kísérletet megismételték, elvégezték Kolumbiában, tévéműsorokat, videókat forgattak róla. A késleltetett jutalom elve előadások és további cikkek, tanulmányok témája lett.  Joachim de Posada motivációs előadó szerint egyenesen a sikerhez vezető út legfontosabb elemét fedezték fel általa, amely nem más, mint az önfegyelem, a tudatos várakozás művészete.

Persze a körülmények mindig mások, és a világunk – tempója főleg! – sem ugyanolyan, mint régen. Bizonyos dolgok azonban nem hiszem, hogy valaha is megváltoznának. Például, hogy aki az erőforrásaival és az értékeivel jól gazdálkodik, illetve a hétköznapok rohanásában sem felejti el a valódi céljait, az nagyobb eséllyel éri el őket, mint aki kevésbé türelmes.

Gősi Lilla