Bomba és bombahír

A körúti robbantásról késve értesültem. Délelőtt hallottam először róla a rádióban, aztán pár órával később délután, majd este megint valamit. Mióta az időm nagy részét ápolás köti le, sokkal kevesebbet tudok a napi eseményekről. Eltelt vagy három nap, mire lélegzethez jutottam, és lett időm leülni a számítógép elé, végignézni sorban az eltelt napok híreit. A hírportálokat, híradókat, elemzéseket, összegyűjtött véleményeket, nemzetközi visszhangokat. Így, visszanézve, teljesen elhűltem. Mintha mindenki kötelességének érezné, hogy új információval álljon elő, megszólaljon, megszólalót keressen. A sajtót ilyenkor elkapja a harci láz, mindenáron produkálni akar valami újat. De ezek jobbára csak találgatások. A közösségi oldalakon vért akartak gyűjteni, egyesek tudni vélték, hogy a robbantó arabul kiáltott valamit.

A nagy sietségben a hitelesség szempontja rendre elsikkad, bárki a kamera elé állhat, világgá röpíthet bármilyen információt. Mintha mindannyian egy nagy ingerfelhő alá lennénk gyűrve, és nagyon nehéz kívül maradni. Hiszen az adott pillanatban az ember nem tudja, kinek higgyen, kinek ne. Legyen bármilyen rutinos „hírfogyasztó”, minden egyes lehetőséget átfuttat magán, megremeg tőle a szíve, megijed, dühös lesz, félni kezd, kombinál, latolgat. Használja az érzelmeit, az idegeit. Vagy inkább elnyűvi őket…

Muszáj ezt?

Soha nem kampányolnék a közöny mellett, arról nem is beszélve, hogy a felelős ember figyeli a világot, a szűkebb környezettől a világtrendekig. Tény, a mai helyzet épp elég gondolkodni valót ad, az aggodalom is helyénvaló. Mégis erős túlzásnak érzem a sokkolás mértékét, a folyamatosan fenntartott, gerjesztett pánikot egy-egy bűncselekmény esetében. Már a párizsi vagy a nizzai eseményeknél is sokan megfogalmazták, nem jó, ha órákon át uralják a gondolatainkat és érzéseinket az ott történtek. Nincs ennyi helyük az életünkben, mint amennyit adunk nekik. Az ember nyomogatja a távkapcsolót, félóránként betölti a híroldalakat, és közben azon kívül, hogy rosszul érzi magát, nem történik semmi. (Mert ugye abban egyetértünk, hogy a Facebook-profilok átszínezése nem több pótcselekvésnél?) Ha többször élünk át csúcsra járatott pánikreakciót, kialakul egy védekező mechanizmus. Egy-két tudósításcunami, és már nem hiszünk el semmit, amit a tévében látunk, rádióban hallunk, az interneten olvasunk. Jön, megy, elmúlik – gondoljuk.

A kriminológusok egyértelműen azt mondják, sokkal biztonságosabb világban élünk, mint elődeink. Nem kell jóstehetség, hogy lássuk, mi minden veszélyezteti ezt az átmeneti biztonságot a klímaváltozástól a népvándorlásig. De csak akkor marad esélyünk helyén kezelni a bajokat, ha a nagy hangzavarban nem veszítjük el a mértéket. Meg a józanságot, az együttérzést és a türelmet. Mert ezek a legbiztosabb szövetségeseink egy igazi vészhelyzetben.

Hulej Emese