arvai magdolna

0 0

Reggeli

Ma lenne édesapám neve napja. Régen, húsz-huszonöt évvel ezelőtt ilyenkor gyakran együtt reggeliztünk. Sonkát sütött – házit – meg tükörtojást friss tojásból, amit előző nap vett ki a tyúkólból, és nagyot szelt a hatalmas, kerek házikenyérből. Maga köré ültette az unokáit, és hosszan, jóízűen ettünk. Jenő papa nagy mesélő, és cinkosa volt a kicsiknek. Az azóta felnőtt unokák máig emlegetik, milyen volt a papa gyerekkora, hogy pácolta a sonkát, szalonnát, ma is nevetnek azon, hogy titokban begyújthatták vele a füstölő fűrészporát, és letörhették a leghosszabb kolbász végét, de mondják azt is, olyan hurkát senki nem tud készíteni, mint amilyen az övé volt.

Épp egy hete annak, hogy a szomszédunk – négygyerekes tanárember – kitette a tévéjét a kapu elé. Azt mondja, reggeli közben, fél hét táján szakadt el nála a cérna, de végleg. Meséli, hogy gondolt a hírforrás likvidálására már október közepén is, amikor az ENSZ Egészségügyi Világszervezetétől (WHO) jött a hír, hogy a vörös húsok, a kolbász rákkeltőek, és a gyerekei a vacsoránál ide-oda lökdösték az addig kedvelt kolbászos lecsót, de akkor még megkegyelmezett a doboznak. Ma meg azt hallotta, hogy tudományos közleményt adott ki a leicesteri De Montfort Egyetem arról, hogy napraforgó- vagy kukoricaolajban sütni mennyire káros, hogy az is a sír felé lökdösi a népeket. Azt mondja a szomszéd, nyomban a fejéhez kapott, föltéve a kérdést, mi lesz itt, mit eszik majd a négy gyerek, ha minden árt, és épp ki akarta nyomni a piros gombbal a tévét, amikor jött a sokk. Hallja a tanár úr – aki egyébként a nyugalom, a türelem és a jóság mintapéldánya –, hogy a hírek szerint a tanárok legtöbbje agresszív. Hát ez aztán végképp sok lett még neki is, így egy pillanat alatt döntött, nem kell több hír. Fogta a készüléket, és kitette a kapu elé egy címkével: Működőképes, ingyen elvihető!

Hogy e két történetet miért meséltem el? Hát csupán azért, mert azt éreztem, jól szemléltetik a közelmúlt totális nyugalmát és napjaink totális zűrzavarát. De persze lehet, velem van baj, hiszen az utóbbi évek, hónapok, hetek és napok hírei számomra is egyre sokkolóbbak, egyre elgondolkodtatóbbak. Egyre többször mondom: ez nem igaz, ez csak vicc lehet. És manapság eszembe jut az 1963-as Hitchcock-mű alapján készült fi lm, a Madarak is. Hallom a hangokat, látom a sok fekete, vadul repkedő megbolydult állatot, a félelmetes képeket, és azt érzem, félelmetessé lett az élet. A pácolt hús, a növényi olaj, a belőle fölszabaduló aldehidekkel éppúgy, mint a novemberi meleg, a kapu elé kitett tévé esete. Aggódom, lassan csak a régi történetek, a régi reggelik, elment apák emléke marad tiszta és érintetlen.