0 0

A szavak ereje

Mostanában naponta többször rákattintok internetes híroldalakra. Sokkal gyakrabban, mint máskor. Nem vagyok egyedül. Mert tudni akarom, mit hozott a délelőtt, mi várható este, mi várható egyáltalán. Most olyan oldalakat is figyelek, amelyekkel kapcsolatban már megfogadtam: soha többé. Krízishelyzetben az ilyen apróságok is borulnak.

Az a helyzet, hogy egy képes hetilap szerzője elég megengedő a hírekkel. Mondhatnám rugalmas. Nem ragaszkodik az olyan személytelen fordulatokhoz, mint „megtárgyalásra került” vagy „kölcsönös érdekek mentén”. De azért egymás után olvasni olyan híranyagokat, amelyek címükben hordozzák az „agyagba döngölés”, a „körberöhögés” és hasonló kifejezéseket, nem jó érzés. Különösen ilyen nagy baj idején. Egyszerűen: nem méltó.

Teljesen mindegy, ki mit gondol a kialakult válsághelyzetről (már persze nem mindegy…), bármelyikünknek összeugorhat a gyomra, vagy elöntheti a düh, információszerzés közben. Mert korrekt és higgadt tájékoztatás helyett sokszor manipulálni próbálják, nézeteit tűrhetetlennek minősítik. Pedig a legtöbbünk nézetei akkor sem tűrhetetlenek, ha eltérőek. Nehezebb mindezt úgy elviselni, ha az ember hírolvasás közben éppen egyedül van, és ez a félelemből, feszültségből, dühből gyúrt gombóc csak dagad benne. Érzékenyebben ül a gépe vagy a telefonja előtt, szerencsés, ha feltépheti a másik szobába vezető ajtót, ha van valaki a közelében, akinek elmondhatja: Képzeld, mit írtak…!

A véleménycikkek zöme általában józanabb hangvételű, ám utánuk követeznek a kommentek, és azokban újra elszabadul a pokol. A legalpáribb, gyűlöletet sugárzó, fröcsögő mondatok tömege válik nyilvánossá. Rossz olvasni, de még rosszabb arra gondolni, hogy előbb-utóbb majd hozzászokunk, és már nem fog zavarni.

Amikor egy barátomnak panaszkodtam erről, azt mondta, kommenteljek én is, és írjak normális dolgokat. Ennyi. Nem egészen, mert békeidőben el sem olvasom a kommenteket, nemhogy gyártanám őket. Írok én éppen eleget… Idegenkedem az álneves műfajtól. Azt tudom komolyan venni, aki nemcsak a véleményét adja, de a nevét is odateszi mellé. Vagyis felelősséget vállal azért, amit leír. Biztos van, aki gúnyolódik ezen, pedig sok bosszúságot megspórolnánk vele. A kommentek egyetlen előnye, hogy kiderül: sehol, egyetlen országban sem látják csak feketének vagy fehérnek az ilyen sorsdöntő kérdéseket. Aki olvas idegen nyelveken, maga is meggyőződhet erről, de sokan már nemcsak a külföldi lapok cikkeit, hanem az utánuk írt kommenteket is közreadják. Ha elég jól keresünk, időnk is van, és gyomorral is bírjuk, információnk lehet bőven. De ez most nem elég.