És neked miért van gyereked?

Kevesen gondolkodnak el ezen a kérdésen babavállalás előtt. Míg a gyerektelenek számára nem meglepő, hogy környezetük puhatolózik az utódok hiányának okait illetően, a csemetével „rendelkezőknek” nincs előre megfogalmazott, tüchtig kis indoklásuk arra, hogy voltaképpen miért is kellett nekik gyerek. Pedig érdemes tisztázni – ha mással nem is, legalább önmagunkkal.

Az elmúlt években gombamód szaporodtak a különböző, gyerektelenséget ki- és megmagyarázó írások. Mintha divattá vált volna a szabadkozás. Újságcikkek, felmérések, blogbejegyzések, önvallomások szólnak arról: „Így alakult…”, „Nem lehetett…”, „Nem akartam…” Fapados válaszvariációk az „és neked miért nincs gyereked?” típusú kérdésekre. Ám az Intim Pisták nem érik be ennyivel. Nekik több kell. Pontosan tudni akarják az okokat. A gyerektelenek azonban rutinosak, és minden alkalomra megvan a konyhakész válaszuk. Természetes, hogy magyarázatot kell adniuk. Mert az „nem természetes”, hogy nekik nincs gyerekük. Ez magyarázatra szorul! Nem így a gyerekesek esetében: ők kikérik maguknak, ha valaki rákérdez arra, ami – szerintük – nem kérdés, vagyis hogy miért vállaltak gyereket. Sőt, először nem is értik a furcsa faggatózást. Persze hogy nem értik. A „normális többség” tagjaként sosem törték a fejüket, hogy miért is alakult úgy, ahogy. Sem az idegenekkel, sem önmagukkal nem kellett „elszámolniuk”.

Anyaság mint önbeteljesítés

Gyerekesnek lenni tehát nem kérdés. Magától értetődő, nyilvánvaló. És mivel ez így van, nem is kellenek magyarázatok. Pedig érdemes volna olykor megfogalmazni (csendben, hogy más ne hallja) azt, hogy voltaképpen miért is kellett gyerek. Mert akár tetszik, akár nem, minden egyes gyerek születésének oka vagy célja van. Sőt, az sem mindegy, hogy valaki gyereket akar, avagy szülő akar lenni. A kettő nem ugyanaz! Utóbbi elsősorban egy speciális, számára szimpatikusnak vélt szerep „kedvéért” vállal gyereket. Azok pedig, akik gyereket akarnak, a csemetéjük jóvoltából kívánnak elérni valamit. Vagy valakit… A gyerekvállalás hátterében jellemzően banális, az egyénen kívüli, környezeti (társadalmi, kulturális) okok állnak. Jellemzően. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a „hivatalos” és jól kommunikálható magyarázatok mögött nem húzódhatnak meg súlyos és komoly, egyéni (olykor tudattalan) szándékok. Olyan szándékok, amelyek részletes feltárása egyedül aligha sikerülhet, ám beazonosítása és tudatossá tétele szinte minden, a gyerekkel, a szülői szereppel kapcsolatos konfliktusra magyarázatot adhat. A „hivatalos”, külső okai a gyermekvállalásnak általában a társadalmi, kulturális elvárások. Ha elhisszük Kazinczy Ferencnek, hogy „nyelvében él a nemzet”, akkor bizony nem férhet kétség ahhoz, hogy nálunk, ha nem is kötelező az anyaság, de legalábbis elvárt és magától értetődő „önbeteljesítési forma”. Mi sem jelzi ezt jobban, mint az, hogy a szülővé válás folyamatának állomásait csakis pozitív jelzőkkel illetjük. Nálunk a nők nem lehetnek „terhesek”, csak „várandósak”, illetve „áldott állapotban” lévők.

270 nap felkészülés

Érdekes és egyben beszédes tény, hogy miközben Magyarországon erős az „intenzív anyaság” ideológiája – vagyis az a társadalmi értékrend és elvárásrendszer, amely az anyáknak kizárólagos szerepet tulajdonít a kisgyermek gondozásában –, az ezzel összefüggő pszichológiai kutatások alig néhány éves múltra tekintenek vissza. Ebben vélhetően nagy szerepe van annak, hogy ez a téma a közvélekedésben szent és sérthetetlen, ezért a kutatók sem szívesen elemezték. Az utóbbi években azonban igencsak rákapcsoltak a szakértők.

Kíváncsiak vagytok, rá, hogy a társadalom hány százaléka gondolja úgy, hogy nagyon-nagyon rossz annak, akinek nincs gyermeke? Akkor olvassátok el a cikk folytatását a Nők Lapja Psziché aktuális, 2017/04. számában

Szöveg: Szigeti Ildikó

Fotó: Thinkstock