Nők Lapja Hősei 11. - „A feladat túlnő a pánikon”

Kontha Benőné Piroska olyan belső erőforrásokkal, kitartással és elszántsággal rendelkezik, ami bárki számára példaértékű lehet. Ismerjétek meg Nők Lapja Hősei pályázatunk 11. jelöltjét!

Majosházán épül egy hospice-ház, hatszáz négyzetméteres, tizenöt férőhelyes. Egy menedék, ahol anyagi helyzettől függetlenül, emberi körülmények között, méltósággal búcsúzhatnak el az élettől és a szeretteiktől a haldoklók. A falak állnak, a tető kész, az ablakok, ajtók a helyükön, a padlófűtés csövei beszerelve. Az irdatlan munka megszervezője, az építkezéshez szükséges pénz előteremtője egy asszony, aki húsz éve nem fárad.

24 nl hos

Gyönyörű, Duna-parti kis házában fogad minket Kontha Benőné, Piroska, és szabadkozik, amiért muszáj elküldenie még gyorsan egy sms-t a tanítónak, hogy emlékeztesse: negyven palacsintát ígért a szombati jótékonysági futóversenyre. A folyó idilli arcát mutatja az őszi napsütésben, a stéghez egy hattyú úszik három kicsinyével. Piroska mondja is, amikor ideköltözött, megfogadta, hogy minden este a partról nézi a naplementét, és negyedórát ücsörög, de erre nagyon ritkán kerül sor, mert a teendők rendre elsodorják.

KEGYELMI IDŐ

– 1996-ban mondtam igent arra, hogy alapítsuk meg a Református Dunamenti Kistérségi Diakónia Egyesületet, szociális tevékenységgel – kezd bele a történetbe Piroska –, ez kiegészült 2006- tól az OEP által finanszírozott otthoni hospiceellátással. Gyógymasszőrként és statisztikusként dolgoztam a szakorvosi rendelőben, ezért jó kapcsolatom volt a háziorvosokkal, és sok embert megismertem a környékről. A családsegítő tevékenység során rengeteg családdal találkoztunk, és velük beszélgetve kiderült, hogy óriási szükség van a hospice-ra, hogy támogassuk azokat, akik életük utolsó útjára indulnak, és hogy segítsünk a haldokló családjának részt venni ebben. Akkor még nem volt személyes érintettségem, de később ez a tevékenység nekem is egyfajta menekülés lett, a túlélés záloga, az életbe kapaszkodás. 1997 szeptemberében a velünk élő nagynéni lett daganatos beteg, a férjemnél decemberben mutatták ki a rákot, nálam pedig 1998-ban. Kiderült, hogy a feladat túlnő a pánikon: nem volt időm sajnálni magam, mert róluk kellett gondoskodnom, őket kellett kísérnem az útjukon. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy nekem szerencsém volt, mert körülvett bennünket a nagycsalád és a barátok, volt, aki engem vitt kemoterápiára vagy sugárkezelésre, addig a másik látogatta a kórházban lévőket, és gondozta az öregeket. De mi van azokkal, akiknek ez nem adatik meg? Mi van ott, ahol elváltak a szülők, vidékre költöztek a gyerekek, vagy csak egyszerűen muszáj dolgozniuk a felnőtteknek, és nem tudnak gondoskodni a családtagjukról? Az ellátórendszer magára hagyta a rászorulókat, a kórházak sokszor kivonulnak a súlyos betegek életéből. Évente harminchatezer rákos pácienst kell ápolni Magyarországon, mi havonta huszonöt-huszonhat haldoklót gondozunk a környéken. Ötvennyolc évesen diplomáztam diakónus és szociális munkás szakon, mert fontosnak tartottam, hogy professzionális segítő lehessek. A jó szándék itt nem elég; egy súlyosan beteg ember esetében tudni kell, hogy milyen szociális támogatórendszer vonatkozik rá, milyen mentális segítséget lehet nyújtani neki és az őt körülvevőknek. Az én kegyelmi időm, hogy szolgálhatok, nagy csodát élek meg azzal, hogy nem ágyban fekvő betegként szorulok a szeretteimre, hanem én tehetek másokért.

KELL EGY HÁZ

Gyógyult rákbetegként Piroska úgy döntött, örökségét az édesanyjára való emlékezésként egy hospice-ház létrehozására költi. Évekig küzdött, mire az önkormányzat adott megfelelő területet, de így is bolondnak nézték, amikor öt évvel ezelőtt négymillió forinttal belekezdtek az építkezésbe. Ma már hatvanmillió forintot beleépítettek a házba, az évek alatt rengeteg önkéntes segített munkával, adománnyal, Piroska pedig szorgalmasan írja a pályázatokat, kilincsel, jótékonysági akciókat szervez. Húsz település száznegyvenötezer emberét szolgálják ki, Majosháza van középen, húsz kilométeres körben gondoskodnak a haldoklókról. Az országban egyedülálló készletük van ápolási eszközökből, ezeket a holland testvérszervezetektől kapták. A legkülönbözőbb helyekre visznek a raktárukból szobavécét, tolószéket, krómozott, elektromos ágyat. A hospice-ház azért kell, mert vannak olyan otthonok, ahol nem lehet méltósággal még meghalni sem, illetve kell, hogy a család, a gondozók is pár órára, napra feltöltődhessenek, megpihenhessenek, újra erőre kapjanak. Piroska és a többi önkéntes segítő gyakran találkozik nem egyszerűen magányos emberekkel, hanem olyanokkal, akik elhagyatottak, és teljesen egyedül vannak, senki nem gondoskodik róluk. Ahhoz, hogy teljes szolgáltatást nyújtsanak, többféle szakértelem kell, van nővér, gyógytornász, pszichológus, mentálhigiénés szakember, szociális munkás. Mindenki mást vesz észre, másképp, mással tud segíteni.

A MINDENNAPOK

Piroska azt mondja, aki megnyugszik, könnyebben megy el, éppen ezért fontos, hogy a segítők még azelőtt találkozzanak a beteggel, mielőtt az agonizáló fázisba jutna, így alkalma nyílik elmondani, mit szeretne, elmesélheti, hogy ki volt ő, hogy volt más is, mint „csak egy beteg”. A segítők dolga az is, hogy tudatosítsák a hozzátartozókban, hogy a beteg nem fog meggyógyulni, és hogy kevés idő van hátra.

– Próbálok én is munkaidő szerint dolgozni, hogy jusson egy kis pihenés, de amikor december 31-én délben megcsördül a telefon, és egy asszony tőlem kér tanácsot, hogy mit csináljon, mert a harminchat éves agydaganatos lányát aznap hazaküldik a kórházból, akkor nem tehetek mást, mint hogy elzárom a gázt, és megyek segíteni. Néha elgondolkodom, hogy mindig szolgálatban kell-e lenni, hiszen húsz éve önkéntesként végzem a feladatokat, napi négy-hat órában segítem a rászorulókat, de tudom, hogy sokszor a néninek vagy a bácsinak nincs másnap, és ezt kell a családdal is megértetnünk, hogy az út végén ott kell lenni, mert a beteg a hozzátartozót akarja látni. Mi sem meghosszabbítani, sem megrövidíteni nem akarjuk az életüket, de ha a beteg elmondhatja, hogy mit szeretne, és ezt sikerül az őt körülvevő családdal is megértetni, akkor már nagyon sokat tettünk. Sok esetben rosszul élnek a családok, évtizedekre visszamenő konfliktusok nehezítik a házasságokat, de ha ezeket az utolsó órákban, napokban sikerül elsimítani, és megadni azt, hogy a haldokló békében menjen el, az az őt körülvevőknek is megkönnyebbülés. Mi tudjuk, milyen, amikor egy gondozatlan, elhanyagolt otthonba kell bemenni, ahol egy alkoholproblémákkal küzdő ember él egyedül, és értem, hogy miért hagyta el őt a család, és megvan az oka annak, hogy miért jutott oda, de ahogy Teréz anya is mondta, az embernek emberhez méltó körülmények kellenek. Régen beküldték a kórházba, ma hazaadják a végstádiumos betegeket, és a család oldja meg. Fizetős lehetőségek vannak, de kinek van száz-száznyolcvanezer forintja?

A HÁZNAK EL KELL KÉSZÜLNIE

Piroska azt mondja, az önkéntes munka ajándéka, hogy együtt vannak, ő főz egy tartalmas levest, a többiek sütnek egy nagy adag palacsintát vagy süteményt, és egész nap dolgoznak, beszélgetnek. Ez összekovácsolja őket, figyelnek egymásra. A látogatásunk előtti hétvégén tizenhatan dolgoztak a házban, hogy lefektessék a padlófűtés csöveit, miután a hővisszaverő fóliát Piroska és önkéntes segítői kiszabták, és letették a betonrácsot.

– Mindent megteszünk, hogy pénzt szerezzünk, szervezünk futóversenyt, jótékonysági túrákat, kerékpáros zarándokutat, gyűjtéseket. Van, aki nem pénzt ad, hanem szakértelmet, és az is nagyon sokat segít. Azoknak, akik már túléltek több megpróbáltatást – egy kemoterápiát, vagy gyógyult alkohol- és drogbetegek –, megváltozik az értékrendjük, és hamarabb jönnek segíteni, mind odaszánják a szabadidejüket a nemes cél érdekében. A környéken szegény, nehéz sorsú emberek élnek, az egyesületünknek az egy százalékból is kevéske pénze gyűlik össze, ahogy a jótékonysági vásárokon is csak néhányan tudják kifizetni egy gyönyörű festmény árát, pedig Fegyó Béla ráckevei festőművész felajánlott negyven festményt, de húsz még megvan. Minden segíthet, a koszorúmegváltás is; amikor azt kéri a haldokló, hogy ne vegyenek koszorút, csak egy szál virágot, és a koszorúra szánt pénzt inkább adják a hospice-háznak, de hatalmas támogatást jelentene az is, ha például napelemeket kapnánk, amelyek a ház tetején működhetnének. Nemsokára indul az akciónk, hogy örökbe lehet fogadni a szobákat, várjuk, hogy segítsenek a glettelésben, a festésben, a kövek lerakásában. Én magam kevés lennék, a többiek nélkül nem menne, évi kétezerötszáz önkéntes munkaóra van abban, ahová eddig eljutottunk. Néha zavar, hogy én egyebet sem teszek, csak kérek, mindig csak kérek, de azzal biztatom magam, hogy néha adni is tudok. Ha valakinek segítségre vagy információra van szüksége, az a környéken tudja, hogy Kontha Pirit kell hívnia, és én megteszem, amit tudok.

AZ AJÁNLÓ: Fekete Zsuzsa

26 nl hos

Fekete Zsuzsa a Dunamelléki Református Egyházkerület internetes honlapját, a parokia.hu oldalt szerkeszti. Egy munkatársától hallott először Piroskáról. Személyes találkozásukkor lenyűgözte az asszony ereje, dinamizmusa és az a végtelen szeretet, ahogyan az emberek felé fordul.

– Korábban sok időt töltöttem sportolók között, talán csak az olimpikonokban láttam hasonló elszántságot. Ez az asszony viszont naponta ténylegesen tesz azért, hogy a súlyos betegeknek, haldoklóknak tegye emberhez méltóvá életük utolsó szakaszát. Neki sosem fogják a Himnuszt eljátszani a rivaldafényben, akkor sem, ha sikerül az álmát megvalósítani. Piroska olyan hiányt pótol, amelyre nem képes az államapparátus és a hivatalos szervek. Szeret. Végtelenül önzetlen és példamutató.

Kontha Benőné mire költené a nyereményt?

A majosházai hospice-ház hetven százalékos készültségű, és jövőre mindenképpen szeretnék befejezni. A rengeteg önkéntes munka és az adományok mellett vannak eszközök, alapanyagok, amelyeket kénytelenek megvásárolni, ezekhez pedig pénzre van szükségük.

A cikk eredetileg a Nők Lapja 2016/40. lapszámában jelent meg.

Szöveg: Jónap Rita

Fotó: Szász Marcell