Nők Lapja Hősei 10. - „Anyukám az én Hősöm”

A Nők Lapja Hősei pályázatra érkező levelek között találtunk egy különlegeset. A huszonegy éves Oszvald Xénia ugyanis nem a barátját, a kollégáját vagy a szomszédját jelölte a Hős címre, hanem az édesanyját. Egy anya remélhetőleg mindenképp példa, minta a lánya számára, náluk azonban ennél többről van szó.

nlhos10

„Mindig is nagyon sokan felnéztek Anyukámra a munkája és az elszántsága miatt. Orvos, de több egy csupán a kötelességét végző szakembernél. Sokszor volt, hogy munkaidőn kívül, akár éjszaka, akár hétvégén fogadta a betegek hívását, és rohant, ha bármi baj volt. Nemcsak a fizikai bajaikat kezeli, hanem sokakkal szorosabb kapcsolatot is kialakított, és a magánéletükben is segíti őket. Minden orvost lehetne hősnek titulálni, hiszen kikre illene jobban ez a cím, mint azokra, akik életeket mentenek? Szerintem, és ahogy észrevettem, a betegei szerint is, Ő mégis több ennél, ezért merem bátran állítani, hogy a mi helyi szuperhősünk. De minden szuperhősös filmben elérkezik a pillanat, amikor a főhősnek a legnagyobb gonosszal kell megküzdenie. Anyukámnál ez a rák diagnosztizálását jelentette. Amikor hazajött, és elmondta a rossz hírt, hozzátette: sírjuk ki magunkat, mert holnaptól nem sírunk, míg ez a szörnyűség fel nem adja ellene a harcot. A rák ekkor még nem tudta, hogy kivel áll szemben…” – így kezdődik Oszvald Xénia levele, amelyben Biatorbágyra hív minket, hogy személyesen is megismerjük édesanyját, dr. Koncz Erikát.

AZ ORVOS, HA EMBERBŐL VAN

A kis háziorvosi rendelő kényelmes fotelekkel fogadja a betérőt. Nőies színek, nyugalom. Kopogásomra maga a doktornő nyitja ki az ajtót határozottan. A rendelésnek már vége, bár jelzem, hogy egy úr még várakozik kint, erre Erika megy is, megkérdezi, mi járatban a beteg. Amíg a receptről beszélgetnek, betoppan Xénia. Magas, karcsú, mint az anyukája – épp most költözött el a szülői házból egy kis lakásba, úgyhogy ő már messzebbről jött, nem a szomszédos Sóskútról, ahol a családi ház áll. Xéni másodéves a Budapesti Corvinus Egyetemen, turizmus-vendéglátást tanul.

– A levelet, amit tavasszal küldtem a lapnak, anyukám is megkapta kinyomtatva, bekeretezve, születésnapi ajándékként – meséli, majd, amikor már Erika is visszaérkezik mellénk, azzal folytatjuk a beszélgetést, hogy ez az önfeláldozó munka nem okoz-e problémát a családnak. Xénia azt mondja, megszokta, hogy az anyukájának sokat csörög a telefonja, ez nem hoz fel benne rossz emlékeket, és így lehetnek ezzel a féltestvérei, a tizenhat éves Marci és a tizenkét éves Eszter is.

– Az egyik ok, amiért háziorvos akartam lenni – teszi hozzá a doktornő –, pont az, hogy itt van alkalmam alaposan megismerni a betegeimet, látom egészben a családokat. Hiszem, hogy nem a tüneteket kell gyógyítanunk, hanem az embert, és ehhez elengedhetetlen, hogy értő füllel hallgassam őket. Ha elejtenek egy félmondatot a magánéleti problémáikról, finoman rákérdezek, de a legtöbben már maguktól is mesélnek. Mi viszonylag pörgősen dolgozunk az asszisztensemmel, de ha úgy látom, hogy valakinek több időre lenne szüksége, felajánlom, hogy jöjjön vissza a rendelés végén, és akkor tudunk beszélgetni. A hozzám járók látják, hogy nyíltan élek, ismerik a családomat, tudják, hogy én is emberből vagyok, így bizalommal fordulnak felém.

BETEGSÉG MIATT TÁVOL

Xénia szerint azonban nem „csupán” ez a megszokottnál önzetlenebb munkavégzés az, amiért az édesanyja történetét másnak is tudnia kell. Hanem a betegsége alatti viselkedése, ahogy óvta őket, miközben nekik kellett volna óvniuk őt. Hogy védelmezően viselkedett akkor is, amikor neki lett volna szüksége a legnagyobb védelemre.

Erikánál 2009-ben Non-Hodgkin limfómát diagnosztizáltak.

– Ahogy a varrónőnek nincs ruhája, nekem fél évig nem volt diagnózisom a tünetekre – emlékszik vissza. – Biztos, hogy hárítottam is kicsit, szerettem volna úgy megtalálni a baj forrását, hogy az orvos énemet háttérbe szorítom. Ha nem tettem volna, lehet, hogy előbb rájövünk, mi a gond. Így viszont, mire kiderült ez a nyirokrendszert támadó betegség, már több helyen komoly panaszt okozott. A mandulámnál kezdődött, és a végére egy bélelzáródást is sikerült beszereznem, amit a kemoterápia közepette meg is kellett műteni.

„ÉS A DOKTORNŐ HOGY VAN?”

A műtét után, a kemoterápia alatt, Erika úgy érezte, ülhetne otthon is, és akkor belehal a rákba. Vagy bejöhet a rendelőbe, és hasznossá teheti magát. Előfordult, hogy a kanüllel a kezében rendelt. Egyszer egy fiatal páciense ránézett, majd közölte, hogy ő igazából már nem is érzi magát betegnek, banális dolog, amivel jött, jobbulást a doktornőnek! Erika persze marasztalta, hiszen tudja, mindenkinek a maga baja fáj a legjobban. Fél év elteltével a rák visszahúzódott, majd két évre rá egy újabb vékonybél-elzáródással jelentkezett be. Ekkor már csontvelő- transzplantációra volt szükség. Az immunrendszer lenullázásával, száz nap steril szobával, olyan mellékhatásokkal, minthogy leesett az összes körme, levált a talpáról a bőr, de szövődménymentesen működött az onkológus terve.

– Nagy szerencsém volt, mert épp akkoriban fejeztük be az építkezést, és készítettünk egy szoba-konyhás kerti házikót is, ott rendeztük be a házi steril szobámat. Pár betegem is meglátogatott, a gyerekek naponta többször odaszaladtak az ablakomhoz, beintegettek, karácsonyfát állítottak elé meglepetésből. Csak a férjem járhatott be hozzám, védőruhában, maszkban, hiszen a szobát mindennap ki kellett takarítani. Anyósom főzött naponta friss, csírátlanított ételeket. Ha kijöhettem, szintén védőruhában, maszkban, a gyerekektől is csak távol állhattam meg.

– Talán ez volt a legrosszabb – teszi hozzá Xénia. – De mindeközben az fel sem merült bennünk, gyerekekben, hogy bármi komolyabb baja lehet, egy percig sem féltünk, olyan természetesen kezelték a helyzetet. Attilának, a nevelőapukámnak is köszönhetően a mi életünk ugyanúgy folytatódott, mint régen, pedig neki is nagyon nehéz lehetett. Anyu azt mondja, annak könnyebb, aki benne van, mert mindig van teendője. Kívülről csak a tehetetlenséget érzi az ember.

AZ ELMULASZTOTT BÚCSÚ

Erika szerint ilyenkor nincs választás, ha ott van három gyerek, meg kell gyógyulni, és ezt tanácsolja a betegeinek is. Szemellenző, és csak a következő lépésre koncentrálva haladni a gyógyulás felé. A nyugati orvoslás képviselőjeként a doktornő a betegsége idején nyitott a keleti orvoslás felé is.

– 2007-ben veszítettem el az édesanyámat, és azt hiszem, nem hagytam magamnak időt a gyászra. Jöttek a figyelmeztető jelek: egy kis betegség, egy kis izomszakadás. A kezelés során az egyik kórházi látogatás után elájultam a fürdőszobában, és miután összeszedtek, csak feküdtem az ágyban. Valaki megérintett. Azt hittem, a férjem jött be csendben, de senki nem volt a szobában. És akkor megéreztem, hogy most búcsúztunk el az édesanyámmal. Én maradok. Azóta tudom, az embernek tudatosan dolgoznia kell az életén, hogy egészséges legyen.

A LEVÉL VÉGE

A doktornő – ahogy ő mondja – február 28-án „szabadult”, és március 1-jén már rendelt. Kesztyűben, maszkban. Egyik nap így ment a bankba is. Hát, a biztonsági őr nem nagyon akarta beengedni, de aztán elmondta, miért nem veheti le…

Mindennek öt éve.

„A mi főhősünk története is jól végződött, akár a filmekben, azóta Anyukám az élet minden percét kiélvezi, kihasználja. Továbbra is rengeteget dolgozik, de színjátszó körbe, valamint néptáncra is elkezdett járni a testvéreimmel, és nagyon szereti. Azért jelölném a pályázatra, mert szerintem elképesztően erős nő. Szeretném, ha tudná, hogy nagyon büszkék vagyunk rá, és amikor egy erős nőre kell gondolnom, hogy átsegítsen a mindennapok nehézségein, nem kell megnéznem egy filmet, mert ott van Ő, akinek a története ugyanennyit ér.”

Ha Dr. Koncz Erika nyerné a félmillió forintot, mire költené?

A sóskúti Večernica Néptáncegyüttes segítésére, amelynek tagja, és amely nem csupán egy táncegyüttes. Fesztiválokat rendeznek, sokat tesznek a falu és környéke kulturális életéért, az ott élők (azaz Erika betegeinek egy része) összekovácsolásáért, szórakoztatásáért.

A cikk eredetileg a Nők Lapja 2016/36. lapszámában jelent meg, korábbi Nők Lapja Hősei jelöltjeinkről ide kattintva olvashattok.

Szöveg: Szigeti Hajni

Fotó: Szász Marcell