Hat szerelem, hat férj, hat gyerek – Egy szokatlan boldogság története

„Aki azt mondja, nincsenek véletlenek, téved. Aki azt hiszi, hat gyereket csupán a juttatásokért lehet vállalni, az is. Aki pedig a hat férjem miatt megkövezne mint bűnös asszonyt, az majd elszámol az Úristennel, ahogy én magam is.” Ezeket mondta Aranyosi Beáta egy Dunántúli rehabilitációs intézet kertjében. Árvai Magdolna írása.

A hatvannégy éves asszonyt két éve ismerem. A belvárosban élt, idős édesanyját gondozta, és ha hívták, onnan rohant a szélrózsa hat irányába, hogy a gyerekeit, unokáit segítse.

MEGVÁLTOZOTT ÉLET

A kert még zöld, az elmúlást még csak Beáta őszbe vegyülő haja, fáradt tekintete idézi. Madárcsontú lett a jó paraszti géneket hordozó, valaha – és még két éve is – életerős, vidám asszony.

– Március huszonötödikén leöntöttem magam a reggeli kávéval. Percekkel később már beszélni sem tudtam. A kilencvenéves édesanyám hívott mentőt. Időben érkeztünk, viselhető állapotban éltem túl a stroke-ot. A jobb oldalam még nem mozog rendesen, így hát egyelőre marad a kerekesszék – kezdi, aztán legyint, és így folytatja: – De nem panaszt jöttél hallgatni, igaz? Nem is panaszkodom, csak a tényeket soroltam. Elégedett, boldog vagyok. Tisztességben, igaz édesanyám segítségével fölneveltem hat gyereket. Persze vannak, akik csak a hat férjet emlegetik…

Az asszony szájához emeli a vizespoharat, keze remeg, szívószállal iszik, hangosan nyel, aztán mesélni kezd:

– Amit én kaptam és kapok az élettől, a gyerekeimtől, az keveseknek adatik meg, és ez kárpótol sok mindenért. A gyerekkorért… – sóhajt. – Apám ötvenhatban, amikor hároméves voltam, meghalt. Nem a forradalom áldozata lett, hanem az erdőé, ahol favágóként dolgozott. Ketten maradtunk anyámmal a nógrádi kis faluban, a nyomorban, még villany sem volt. Állatokat tartottunk, dolgoztam a kertben, a kukoricaföldön, tízévesen főztem a napszámosoknak, akik a málnát szedték, az iskolában jól tanultam. Vasárnaponként mentünk a templomba, és rántott csirkét ettünk. Amikor eljött a pályaválasztás ideje, anyámat megkereste a falu párttitkára, javasolta, adjon gyors- és gépíró iskolába, és megígérte, segít a kollégiumi elhelyezésben, mindenben. Örültünk, és én mentem. Így lettem hittanos kislányból kádergyerek, akit a párt tol előre.

AZ ELSŐ KETTŐ

Mikor Beáta elvégezte az iskolát, már mögötte volt két megnyert gyorsíróverseny, nem csoda hát, hogy három állásajánlatot is kapott.

– Hazavágytam. Jó volt Budapest, az iskola, de én, a vidéki lány, nem találtam a helyem. Hiányoztak a barátnők, az anyám, ezért egy a falunkhoz közeli, de Pest megyei téeszben kezdtem dolgozni, az özvegy, idős elnök titkárnőjeként. Lajos bácsi az apámmal volt egykorú, és én, az apahiányos buta lány lestem minden szavát, fölnéztem rá, tiszteltem. A kedvességét, az öleléseit, az óvatos közeledését a jó munkámnak tudtam be. Hamar megszerettem. Fél év múlva viszonyunk lett, és a harmadik együttlét alkalmával teherbe estem. Az abortuszról hallani sem akartam, inkább feleségül mentem egy huszonöt évvel idősebb emberhez. A falu a nyelvére vett, de ez nem érdekelt, boldog voltam, gyereket vártam, a férjem házába költöztem. A tizenkilencedik születésnapom után két héttel, 1972 októberében született meg Péter. Gyönyörű, egészséges gyerek, akiből okos felnőtt lett, egyetemet végzett, sikeres közgazdász, a fővárosban él a feleségével és a három unokámmal.

Beáta hosszan hallgat. Fölnéz az égre, aztán nagyon halkan azt mondja, a boldogság fi a első születésnapjáig tartott. A férj ugyanis akkor jelentette be, mást szeret.

– Válni akart. Gyorsan, diszkréten. Megígérte, mindent ő intéz, és gondoskodik a fi unkról. Három napig sírtam, de nem harcoltam. Nem is értettem, mi történik velem. Aztán a húszévesek büszkeségével azt mondtam: rendben. Másnap a palotából hazaköltöztem édesanyám vályogviskójába.

A falu szájára vette a fiatalasszonyt, a pap kiprédikálta, akadt, aki az anyját hibáztatta, mondván, megérdemli, minek iskoláztatta, minek akart kisasszonyt faragni belőle.

– Nem akartam meghallani a szóbeszédet, de hamar elegem lett. Kiborultam, igazságtalannak éreztem a bántást. Édesanyámat kértem, adjuk el a házat, a hatalmas szérűt, és keressünk új otthont. Így kerültünk Heves megyébe, a hatvani járás egyik falujába. Hármasban éldegéltünk, a volt férjem anyagilag támogatott, de a fi át nem látogatta. Nem szorultam rá, hogy dolgozzak, de hallottam, titkárnőt keres az ÁFÉSZ. Anyukám biztatott, menjek, ki kell mozdulni, ő vállalja Pétert. Jelentkeztem, fölvettek, az elnök titkárnője lettem. Munka mellett beiskoláztak, estin gimnáziumba jártam. Aztán mintha egy filmet visszatekertek volna, minden ugyanúgy történt, a tíz évvel korosabb főnökkel… és én két hónapos terhesen, megint ott álltam az anyakönyvvezető előtt. Anyám sírt és vigasztalt. Amikor 1975 karácsonyán megszületett Sanyika, azt éreztem, nincs nálam boldogabb ember. A férjem szerette, elfogadta Pétert is, azt hittem, boldogok vagyunk. Aztán egy évvel később megint jött egy nő. Okosabb, szebb, más, mint én. Gyereket várt a férjemtől. Sándor közölte, elmegy. Ott álltam a két fiúval, és azt éreztem, egy semmirekellő vagyok, aki az anyján kívül senkinek nem jó, senkinek nem kell. Sokat sírtam, nyugtatókat szedtem, lesoványodtam, árnyéka voltam önmagamnak, és megint menni kellett, nem volt maradásom a faluban. Áldott édesanyám, aki sokat küszködött, míg fölnevelt, akinek az egyetlen élő családtagja voltam, mellettem állt. A depresszióból lassan kimásztam. A tudat, hogy van egy anyám, aki feltétel nélkül elfogad, erőt adott. Gödöllőre költöztünk.

Beáta élettörténetének folytatását a Nők Lapja 2017/45. lapszámának hasábjain olvashatjátok végig.

Szöveg: Árvai Magdolna

Illusztráció: IStockphoto