„Vállajuk magunkat úgy, ahogy vagyunk!” – Közeli Hadas Krisztával

Nem hiszem, hogy akad köztünk, aki Hadas Kriszta Jön a baba című dokumentumfilm-sorozata után ne könnyes szemmel állna fel a fotelból. Vajon mi motiválta az oknyomozó riporter tévést, hogy ezúttal a születés misztériumát kutassa? Koronczay Lilla interjúja.

– Ma már nem sűrűn fordul elő, hogy a sziporkázó reality show-k között helyet kap az igazi valóság. Úgy hallom, a Jön a baba harmadik évadát ősszel egy másik kereskedelmi csatornán láthatjuk.

– Nekem semmi bajom a sziporkázó reality show-kkal, azokat is lehet nagyon profin, igényesen csinálni. Hál’ istennek, van választási lehetőség. Nekem már tíz évvel ezelőtt az egyik csatornánál megmondta a vezér: „Hadaskám, te egy rétegarc vagy!”, és én ezt elfogadtam. Ennek ellenére nagyon örülök, hogy a Jön a baba című dokureality-műsorra, ami hamarosan az RTLII-n lesz látható, ilyen sokan kíváncsiak.

– Vajon miért?

– Hm… tudod, én azt gondolom, a születés aránylag jól ki van találva. A halál már kevésbé. Ebben az országban ma nem lehet méltón meghalni. Pont. Részben sajnos a kórházi viszonyoknak köszönhetően.

– De hiszen a szülések, amelyeket végigkísérsz, szintén kórházakban zajlanak!

– Csakhogy engem ezúttal nem a körülmények, a csöpögő vízcsapok meg a hiányzó injekciós tűk érdekelnek, hanem az emberi történetek. Különben be sem engednének a kamerával. Emlékszem, én magam úgy hoztam a világra Sára lányomat huszonhárom évesen, hogy csak egy lepedő választott el a szomszéd szülőágytól, amelyen egy nő ordenáré módon káromkodott. Ettől még felejthetetlen élmény maradt a kislányom érkezése. Visszatérve a kórházakra, elmúltak már azok az idők, amikor az egészségügyi intézményekben kamerával a hátad mögött tényfeltáró riportokat lehetett készíteni. Ez utoljára Az igazi Vészhelyzet című sorozatomnál fordult elő, amellyel ismert lettem. Lett is belőle balhé. Ma azonban egy ilyen forgatásról már szó sem lehet, mert mindenki fél.

– Te mégis elérted 2014-ben, hogy az első sorozathoz beengedjenek a szülésekre.

– Sok munkám fekszik benne. Mert nem úgy van ám, hogy „az a nagyszájú tévés liba” csak beesik oda! A korábbi riportoknál is először nagyon sokat ültem kamera nélkül az ambulanciákon, és rengeteget beszélgettem az orvosokkal, míg végre elhitték, hogy tényleg kíváncsi vagyok rájuk, és nem szenzációhajhászásból szeretnék filmet készíteni róluk. Most is ezt teszem, hónapokig jelen vagyok a szülő párok és a nőgyógyászuk életében, már barátok vagyunk, mire sor kerül a forgatásra.

– Tele vannak melegséggel, szeretettel a képkockák. Meg is lepődtem, hogy a kemény tekintetű száguldó riporter, Hadas Kriszta valójában ilyen érző szívű ember.

– Aki ismer engem, tudja, hogy minden hevességem és igazságérzetem dacára túlcsordulok az érzelmektől. Nagyon tudok szeretni, és őszintén érdekelnek az emberek, akikkel kapcsolatba kerülök. Természetesen igyekszem utólag letenni az emberi sorsok terhét, nem cipelhetem őket magammal, mert abba belerokkannék, de az aktív időben, amit velük töltök, teljes valómmal jelen vagyok. Sok szülőpár hálás nekem azért, hogy fogtam az anyuka kezét, törölgettem a homlokát, és beszélgettem vele a nehéz percekben, hogy ne féljen. Mert az ismeretlentől mindenki fél. Engem egyébként az előzetes beszélgetések, a szülőpár története, ahogy eljutottak a szülőszobáig, jobban vonz, mint maga a szülés.

– Azért az is óriási élmény lehet! Tegnap délben, amikor felhívtalak, épp ébredeztél egy hajnalig tartó együttszülés után. Lelkesen elkezdted mesélni…

Hadas Kriszta válaszát és az interjú folytatását a Nők Lapja 2017/41. lapszámában találjátok meg.

Szöveg: Koronczay Lilla

Fotó: Pályi Zsófia