„Nehéz puttonyt cipelek ezzel a mentalitással” – Címlapinterjú Szabó Zsófival

Egy színésznő, akit elsősorban televíziós műsorokból ismerhetnek a nézők, akinek az édesapja ikon volt a színjátszásban. Szabó Gyula olyan átéléssel és orgánummal mondta a meséket, hogy ma sincs párja, generációk nőttek fel rajta. Lánya rajongásig szerette őt, kapcsolatukról mesélt Szegő Andrásnak.

– Zsófi kedves, ugyan még sosem találkoztunk, de régóta valami misztikus lényként van jelen életemben. Születése pillanatától apukája mindig úgy beszélt önről, mint valami tündér-királylányról, hogy ön a legszebb, legokosabb, legragyogóbb, legtehetségesebb. Mennyit érzett ön ebből a rajongásból?

– Mindent éreztem! Nem is tudtam volna nem érezni, hiszen minden gesztusával tudtomra adta és érzékeltette. Egészen különleges kapcsolat volt a mienk. Miközben ott volt az anyukám és az öcsém is, akikkel szintén imádták egymást, közöttünk valami különleges izzású és intenzitású, mély szeretet-szerelem alakult ki. Szinte összenőttünk, egymás folytatásai lettünk. Óvtuk, féltettük egymást – jó ideig főként ő engem, a kislányát, aztán amint kora előrehaladtával az egészsége romlani kezdett, onnantól én óvtam és féltettem őt. Nem tudom ezt jól elmagyarázni…

– Pontosan értem, én is késői gyerek vagyok, annak minden gyönyörűségével és szorongásával…

– Apukám ötvenkilenc éves volt, amikor születtem. Számomra az volt a természetes, hogy nem jön velem táborozni, és nem rohangálunk a játszótéren, viszont megtanított sakkozni, és vitt magával a színházba. Kicsit behatároltabb volt minden, és sokkal bensőségesebb. Megszoktam a véget nem érő elköszönéseket. Tudat alatt ott élt bennem a félsz, hogy vajon hányszor lesz még lehetőségem elköszönni, mikor jön el majd az utolsó? Mi az anyukámmal és az öcsémmel fent aludtunk az emeleten, apukám lent az úgynevezett „portásfülkében”, amikor mentem fel a lépcsőn lefekvéshez, még integettünk is hosszan, és aztán persze mindenféle ürügyekkel még visszamentem hozzá, leginkább még egy pusziért, simogatásért, ölelésért.

– Mit gondol, Zsófi , ez a rengeteg szeretet, amit kapott, védettebbé tette az életben, vagy éppen fordítva?

– Próbálom fejtegetni magamat… Időnként úgy érzem, hogy nem találok igazán választ, néha reménykedem, hogy a közelében vagyok, de akkor is hol ez tűnik igaznak, hol az. Állandó a kavargás… Lehetett volna más is a végeredmény, mint amivé én lettem? Mennyire határozta meg az életemet az, amit hoztam otthonról? Akkor is úgynevezett bulvárhősnő lennék, aki aztán sok minden másban is feltűnik a képernyőn? De hiszen akadnak még ilyenek a műfajban, akik egészen máshonnan, egyéb indíttatással jöttek. Anyukám csöppet sem konzervatív szellemben nevelt. Apu hosszúra eresztette a gyeplőt, de a végét mindig jól megfogta. Ha elmentem a határig, akkor keményen megkötött. „Az van, amit én mondok!”

– Tudott ilyen szigorú is lenni önnel?

– Hajaj! Szerelem ide, összetartozás oda, az általa megszabott határokat keményen betartatta, és akkor nem volt kecmec. Lobbanékony volt, és ilyenkor nagyon heves. Ezt egy az egyben örököltem tőle, ennek sok előnyével és persze hátrányával. Ha elszakadt a cérna, akkor sírt, üvöltött, nem fékezte az indulatait.

– Azt tudom, hogy a színházban féltek tőle a partnerei, mert ha a legkisebb fegyelmezetlenséget vagy lazaságot érezte, kegyetlenül kiakadt, és nem volt megállás előtte…

– Ugyanakkor, ha szépen, rendesen találta az öltözőjét, amikor bement a színházba, akkor kezet csókolt a takarítónőnek. Ezt a vehemenciát valamelyest én is örököltem. Velem sem mindig könnyű dolgozni, ha csúszás van, vagy felkészületlen valaki, én is rögtön kijövök a sodromból.

– És mit csinál ilyenkor?

– Azt mondják, hogy eléggé egyértelműen jelzem az illetőnek a nemtetszésemet. Egyébként amolyan kedves, mosolygós vagyok, de ilyenkor látom, hogy elkezdenek félni tőlem a környezetemben lévők. Nem teszek lakatot a számra, és a tekintetem is mindent elárul.

– Nem is próbál ilyenkor kicsit nagyvonalúbb lenni, átlibbenni?

– Nem! De nem is tudnék. Én eredendően maximalista vagyok. Mindenben. Főként magammal szemben, de ezt elvárom a környezetemtől is.

– Ez bizony aligha a tartós, boldog élet titka…

– Hát nem! Bizony igencsak nehéz puttonyt cipelek ezzel a mentalitással, de nem tudok, és nem is akarok ebből engedni. Ezt tapasztaltam folytonosan a szüleimnél is. És hiába próbálnám megfogadni, hogy holnaptól lazábban veszem az életet, biztos, hogy nem tudnám.

Szabó Zsófival készült interjúnkat teljes egészében a 2017/41. Nők Lapja oldalain olvashatjátok el.

Szöveg: Szegő András

Fotó: Kovács Szilvia