A kerekesszékes csavargó – Egy oxigénhiánnyal született férfi élettörténete

Szentgyörgyi Zoltánnal a belváros nyüzsgő forgatagában találkozom. Nem volna ebben semmi különös, csakhogy Zoli kerekesszékkel érkezik, egyenesen Gödöllőről. Ahhoz, hogy találkozzunk, le kell keverednie a vonatról, metróznia kell, szintkülönbségeket áthidalnia, és akármilyen kávézóba sem ülhetünk. Ahol lépcsők vannak, az nem jöhet szóba. Rist Lilla írása.

Néhány szó után kiderül, hogy Zoltánnak épp tegnap volt a születésnapja, úgyhogy süteményt rendelünk. Az élete negyvenhárom éve másféle ritmusban telt, mint egy átlagos emberé. Jóval kevesebb volt benne a kaland, és sokkal többször várta a négy fal ifjan és most is. Pedig Zoli szívében egy bátor csavargó lakozik, mert még így is, amikor csak teheti, nyakába veszi a nagyvilágot. Most épp Velencére készül, három napra, ez lesz a nyaralás, neki és a feleségének, mert Zoli igazi társra talált.

OXIGÉNHIÁNY

– Vannak, akik a szemünkre vetik, hogy nyaralni megyünk, amikor alig van pénzünk – mondja lassan, és próbálja felém fordulva érthetően képezni a szavakat. A kerekesszékes férfi ugyanis nehezen beszél, és a szavai csak nagy odafigyeléssel érthetőek, a beszélgetés mindkettőnk részéről különös erőfeszítést igényel. Monostory Éva segíti a kommunikációt. Ő egykor a Pető Intézetben az akkor még kamasz fi ú éppen végzős konduktora volt. A kapcsolatuk akkor sem szakadt meg, amikor Zoli kikerült az intézetből, Éva segítőből lassan jó barát lett, aki azóta is nyomon követi a sorsát.

– Hároméves koromig Hernádvécsén éltünk – meséli, és a település nevét többször türelmesen ismétli, hogy megértsem. A családjuk minden bizonnyal átlagos család lehetett volna, édesanyja könyvelőként dolgozott a tsz-ben, apja szaktanár egy mezőgazdasági szakiskolában. Csakhogy ő oxigénhiánnyal született. A szüléskor fellépő problémák miatt ma sem tud mozogni, ápolásra, ellátásra szorul, mert a teste attól a naptól fogva nem engedelmeskedik az akaratának. Az értelme viszont ép maradt, a lelke pedig finom, és talán egy árnyalattal érzékenyebb is a szokásosnál. Amikor megkérdezem, mire emlékszik az otthoni évekből, felidézi, hogyan hisztizett, amikor nem akart bölcsődébe menni, annyira kapálózott, hogy beverte a fogát. De kevés más emléke van akkorról, inkább a Pető Intézetben töltött évek maradtak meg, ahová háromévesen került.

– Amikor bekerültem – árulja el –, ülni sem tudtam, itt tanítottak meg az alapvető dolgokra, enni, öltözködni. A sok mozgásfejlesztés hatására képes voltam arra, hogy egyedül, kanállal egyek, ma ez már nem megy, mert tizennyolc évesen kikerültem az intézetből, és akkor abbamaradt minden fejlesztés. Itt végeztem el a nyolc osztályt, itt születtek barátságok, az első szerelmek.

– Egész napos programok voltak, tanulás mellett egyéni és csoportos mozgásfejlesztés – emlékezik Monostory Éva is, aki akkoriban végzős konduktorként Zoli csoportjában gyakorolta a szakmai ismereteket. Alig volt néhány évvel idősebb az akkor ott élő kamasz fiúknál és szívéhez nőtt a csapat.

– Láttam, hogyan serdülnek ezek a fiúk, és milyen elemi erővel fejezik ki az érzelmeiket, aminek a spektruma óriási volt. Hozzám nőttek, fontosak lettek számomra, mert finomságot, érzékenységet lehetett tőlük tanulni, olyasmiket, amiket csak a fogyatékkal élő emberektől lehet. Azóta is ezeket az ismereteket használom mindenféle emberi kapcsolatomban.

A történet folytatását megtaláljátok a 2017/40. Nők Lapja 65. oldalán.

Ha szeretnétek megkönnyíteni Zoli és a felesége életét, erre a bankszámlaszámra várják az adományokat a következő jeligével: „Az igazi szerelem, jóban, rosszban, egészségben és betegségben”: 11773023-10259308 (OTP) Szentgyörgyi Zoltán

Szöveg: Rist Lilla

Fotó: Németh Gabriella