Királylány a feleségem: Balázsovits Lajos mesél Almási Éváról

Egy díva és egy férfiideál – a tapasztalatok alapján kevesen fogadnának egy ilyen házasság tartósságára. Almási Éva és Balázsovits Lajos szolgáltatják az üdítő ellenpéldát, örömben és nehézségben, tűzön-vízen keresztül kitartanak egymás mellett. És bármilyen valóságtól elrugaszkodott ötlete is támadna a férjnek, felesége mindenben támogatja. Szegő András interjúja.

– Sok évvel ezelőtt amikor rendszeresen jártam Bécsbe, indulás előtt reggelente találkoztam egy csapzott, sminkeletlen hölggyel, aki megkért, hogy adjak át egy csomagot a férjének. Én elvittem, a férj pedig munkásruhában várakozott a Landstrassén lévő buszvégállomáson, átvette a motyót, és visszasietett vele a munkába. Az eset pikantériája, hogy a csapzott hölgy az ország rajongott dívája, Almási Éva volt, a munkásruhában váró férj pedig Európa egyik ismert színésze, Jancsó Miklós és Visconti kedvenc színésze, Balázsovits Lajos…

– Hát igen, a kilencvenes évek elején volt egy időszak, amikor úgy éreztem, hogy hepéből hupába döccent a színészi pályám, és arra gondoltam, megpróbálok váltani, és külföldön valamiféle vállalkozásba fogni. Emiatt kerültem ki Bécsbe, majd Németországba, aztán újra Bécsbe…

– És Éva mit szólt ehhez?

– Én nem tudok olyan csacsiságot vagy agyamentséget kitalálni, hogy abban Éva engem ne támogatna! A továbbiakban volt, hogy kitaláltam, megpályázom a Játékszín igazgatói állását, erre ő azt mondta, hogy még ma tedd meg! Három éve kitaláltam, nem is tudom, miért, hogy szaxofonozni szeretnék, erre Éva másnap vett nekem egy hangszert, megérdeklődte a legjobb tanárnő címét, és elküldött hozzá…

– Hozzátenném, hogy nemrégiben egy kávéházban beszélgettünk Edit lányoddal, bejött a világhírű hegedűs, Roby Lakatos, és amikor Edit bemutatkozott, ő rákérdezett, hogy nem a híres szaxofonos lánya-e…

– Roby Lakatos?! Nagy rajongója vagyok! Tényleg ezt mondta? Nyilván azért, mert szerintem még sose hallott játszani, de így is megtisztelő, hogy egyáltalán tudta a nevemet! De, mondom, ezen az úton is Éva határozottsága indított el. Visszatérve Bécsre: szerintem egy kósza ötlet volt a részemről akkori tétova állapotomban, Éva viszont rögtön azt mondta, hogy „ha ezt akarod, akkor jó, csináld!”. Biztatott, hogy vágjak csak bele, sőt volt valami összespórolt kis pénze, azt is ideadta, hátha az is segít majd az indulásnál.

– Nem is bántad, hogy nem marasztalt?

– Azt mondta, hogy ha sikerülni fog a vállalkozás, akkor majd utánam jönnek Edittel. Annyira hitt bennem, hogy amikor én már kezdtem belátni, hogy túlontúl kemény fába vágtam a fejszémet, Éva még mindig buzdított, ne adjam fel idő előtt, ha látok még kis esélyt, akkor próbálkozzak. Az az igazság, hogy ez a sorsforduló kicsit rossz pillanatban ért engem. Korábban Olaszországban nyílt volna lehetőségem, készült is velem néhány, akkor számottevő sikerű fi lm, de nem folytathattam, mert az akkor disszidálásnak számított volna, azt meg nem akartam. A rendszerváltás után még túl fiatalnak éreztem magam, hogy ne próbálkozzak meg semmivel, de Bécsben aztán kiderült, hogy túl öreg vagyok már ahhoz, hogy sikeres lehessek. Különös módon fiatalon, lobogó hajjal még mindenki elnézte hiányos nyelvtudásomat, ám ahogyan szaporodtak az arcomon a ráncok, és csúszott mind hátrább a hajam, egyre sűrűbben visszakérdeztek, hogy mit is akarok mondani… Reményem nem volt, hogy kevesebb ráncom és több hajam legyen, így be kellett látom a kudarcomat, és hazajöttem. Útközben felhívtam Évát, aki megkért, hogy a sarokról majd hozzak kenyeret és sajtot. Tudtam, hogy onnan folytatjuk tovább, ahol az indulásom napján abbahagytuk. Röviden: nekem sok dologban volt már nagy szerencsém az életben, de a legeslegnagyobb az, hogy Éva lett a feleségem. Más már rég felnégyelt, otthagyott, elzavart, a világból kikergetett volna, annyi marhaságot csináltam.

A családi történet folytatását megtaláljátok a 2017/40. Nők Lapja hasábjain.

Szöveg: Szegő András

Fotó: Szász Marcell