„Nekem már jobb az életem” – Egy fiatal, szomáliai lány határokon átívelő története

Káfia Mhdi tizennégy évesen menekült el Szomáliából. Egymaga, egy csempésszel. Börtönbe zárták, országokon gyalogolt, futott át, utazott harminc emberrel egy kamion hátuljában. Három éve él Magyarországon, tökéletesen beszél magyarul, és két év alatt letette az érettségit. Azt mondja, hogy ami nem öl meg, az megerősít. És mosolyog. Dobray Sarolta írása.

Nem is tudom, hogy mondjam. Hogy mondjam, hogy milyen szép, hogy több legyen sokkal a szépnél. Mint egy szobor, igen, de nem a hasonlat megkopott értelmében. Az alkatát illetően nemes gazella. Valami bonthatatlan nyugalom burkában lép, ül, mozdul, létezik, ez a lényének levegőjét is bársonnyá húzza. És ahogy beszél! Az csodás. Finom. Pontos. A szavak gondosan megválasztva mind a magyar nyelvtan szerinti szép helyükön. Így, éppen ahogy írom.

– Szomáliában a fiúk többet érnek, mint a lányok. Apukám azért hagyott ott minket, mert anyukám csak lányokat szült neki. Keresett hát apukám másik feleséget. Anyukámnak pedig kerestek a szülei másik férjet, mert egy nő egyedül nem lehet a mi országunkban. Ő lett a mostohaapám. Született aztán három másik testvérem is, fiúk. Heten lettünk gyerekek.

Ő dolgozott a legtöbbet, legidősebb nővérként, már nyolc-kilenc éves korától fogva, ahogy az lenni szokott Szomáliában. Reggelente négy órakor felkelt az imához. Reggelit, teát készített mindenkinek. Ébresztette a testvéreit, elindította őket iskolába. Amikor a ház elcsendesült, rendet rakott, kitakarított, aztán elindult utánuk ő is. Iskola után ebédet főzött, öt órakor nekikezdett a vacsorának.

– Ha lány vagy, este hat után nem mész ki az utcára. Megerőszakolnak, elrabolnak, nem biztonságos. Ha szükséged van valamire, a fiúknak kell szólni, akkor is, ha csak hét-nyolc évesek. Én nem is ismerem az országomat, a falumat, mert az iskolán és a házunkon kívül nem mehettünk sehová, nem találkozhattunk senkivel. Anyukám mindig azt mondta, így vagyunk biztonságban. Én nem is akartam kimenni. Mindig féltem. Tizennégy éves voltam, amikor a nevelőapukám eladott egy sokkal öregebb férfinak. Nálunk ezt megtehetik a férfiak. Bármit megtehetnek egy családban a lányokkal. Behívott anyukám, és elmondta, hogy ez lesz, már ki is fizették értem a pénzt. Én még nem végeztem el az általános iskolát sem, de tanultam volna, nem akartam úgy élni, mint anyukám, én szerettem volna lenni valaki. Tenni magamért és a családomért. Mondtam is anyukámnak, én nem akarok itt maradni. És akkor azt mondta, jó, menj, Káfia. Segítek neked megszökni innen.

Keresett akkor az anyja egy embercsempészt, az megmondta az árat. Volt az anyjának egy kis földje, azt eladták. A mostohaapja persze kereste égre-földre, de csak az anyát találta, és Káfia erre azt mondja most, egyszerűen: az anyukám erős. Repülővel mentek Iránba a csempésszel.

BÖRTÖN

Törökországon keresztül haladtak Görögország felé, ott maradtak azután egy hónapig, szomáliaiakkal zsúfolt lakásokban.

– Elment egy csoport, jött egy másik, én azt sem tudtam, kik azok. Mindenféle emberek. Gyalogoltunk, de csak éjjel, nappal a csempészek lakásaiban voltunk. Mentem egy csoporttal, aztán szétszéledtünk. Lett újabb csoport, és ez így ment tovább. Féltem, nem tudtam, mi fog történni velem. De azt tudtam, hogy nem akarok egy öreg férfi felesége lenni, hát mentem, hátha jobb lesz egyszer. Athén felé elaludt a teherautó sofőrje, és felborultunk. Harmincegyen voltunk összezárva hátul. Volt ott egy terhes lány is. Mindenki kiabált, veszekedett, éhes volt és szomjas, nem lehetett vécére menni, nem volt levegő. A baleset után, aki tudott, elfutott, aki nem, azt elkapták vagy kórházba került. Én három napot voltam kórházban, csak a térdem sérült meg, szerencsés voltam, mert a gyerekeket akkor még nem vitték börtönbe. A csempész továbbvitt Athénba. A házban, ahová a szomáliaiakat vitték, nagyon sokan voltak, és fizetnie kellett mindenkinek. Másfél hónap után lejártak a papírjaim, amiket a rendőrségtől kaptam. Egy este lementem a boltba, mert a lányoknak ott is takarítani, főzni kellett. Elkaptak a rendőrök. Nagyon féltem, de arra gondoltam, hogy én nem csináltam semmi rosszat, ez csak egy papír, biztosan elengednek hamar. De nem így történt, hanem átraktak egy igazi börtönbe. Ott voltam négy hónapig. Angolul nem akartak velünk beszélni, nem lehetett tudni semmit, hogy mi lesz. A börtönben rengeteg országból voltak emberek. Nem lehetett kimenni a levegőre, sokszor a mosdóba, a vécére sem. Mosni sem tudtunk. Ha nem jól viselkedtünk, a rendőrök megvertek. Voltak, akik megőrültek. Anyukámmal tudtam néha beszélni telefonon, de nagyon nagy sor állt. Mindig sírt. Mondtam neki, hogy nem lesz semmi baj, majd kiengednek. Nem beszélhettem az igazságról, mert azt nem bírta volna ki. Egy hónap után már én sem hittem, hogy ki fognak engedni, azt hittem, ott halok meg egyszer. Voltak, akiket már egy éve vittek be, csak elfelejtkeztek róluk, nem nézte senki, hogy kik és miért vannak ott.

Káfia története a 2017/40. Nők Lapja 30. oldalán folytatódik.

Szöveg: Dobray Sarolta

Fotó: Kallos Bea