„Számomra mindig az a kérdés, merek-e ugrani” – Címlapinterjú Tomán Szabinával

Makulátlanul öltözött, csinos és kedves lányok sora fogad az impozáns rózsadombi épületben. A tulajdonos dolgozószobájában ültetnek le, amelynek minden részletéből elegancia, stílus és tekintély árad. Egy Armani-öltönyös, ötvenes férfit képzelnék el leginkább ebben a környezetben, ehhez képest megérkezik Tomán Szabina egy empire szabású, kék nyári ruhában, smink nélkül, és kifejezetten ragyog. Oravecz Éva Csilla írása.

– Tekintélyt parancsoló az irodád. Nehéz volt magadat az üzletasszony szerepében elképzelni?

– Meg sem próbáltam, idáig nem jutott el magamtól a képzeletem. Amikor elkezdtem a vállalkozást felépíteni, lépésről lépésre alakult ki mindez, amit most látsz, ahogy sorra nyíltak előttem a kapuk. Minden nap új terveket, új álmokat hozott. Fogalmam sincs, két-három év múlva hol leszek, de egy biztos: néhány évvel ezelőtt még eszembe sem jutott volna, hogy egyszer idáig jutok.

– Arra emlékszel még, tizennégy éves korodban hogyan képzelted a felnőtt életedet?

– Vidéki kislány voltam, Tatabányáról származom, és tizennégy éves koromban úgy gondoltam, ott leszek majd egy kis élelmiszerbolt üzletvezetője. Ez volt az álmom.

– Az üzletvezető bejött, és az élelmiszer is, bár kicsit nagyobb léptékben, mint gondoltad.

– Engem az élet soha nem állít kis döntések elé, számomra mindig az a kérdés, merek-e ugrani, vagy sem. Amikor tizenhét évesen elindult a karrierem, Tatabányáról egyből Rómában, a Spanyol lépcsőn találtam magam, egy világhírű bemutatón. Ez óriási ugrásnak számított ahhoz képest, hogy a mi családunkban soha, senki nem szerepelt színpadon, kétkezi munkások voltak a szüleim. Semmit nem tudtam a modellek világáról, arról meg pláne nem, milyen lépcsőfokok vannak ezen a pályán, mert egyből a mélyvízben találtam magam.

– Sodródtál?

– Mindig tudtam, mit akarok. Abban például biztos voltam, hogy korán akarok szülni, hamar szeretnék családot. Amikor a modellpályára kerültem, tudtam, ezt a munkát nem akarom majd harmincöt-negyven évesen is csinálni. A modellkedés csak egy korszak az életemben, aminek előbb-utóbb vége lesz.

– Modellként mindig valaki mást képviseltél a kifutón, ehhez képest most a saját nevedet viseli a céged, a termékeid, ez az épület, és ott látom a neved most is a hátad mögött, nagy betűkkel kiírva. Melyik a könnyebb helyzet?

– Modellként egyszerűbb volt. Akkor azt mondtam a tervezőnek: itt vagyok, mondd meg, mit kell tennem, hogy el tudjuk adni a termékedet. Ő pedig erre azt válaszolta, hogy legyél szőke, ilyen sminket viselj, fogyj öt kilót, és járj így. Megvoltak a paraméterek, amiknek ha megfeleltem, jól végeztem a munkámat. Ha megnézzük a Náray-katalógusokat, azokban volt, hogy hófehér hajjal szerepeltem, a másikban pedig barna, hosszú hajjal. A jó modell igazi kaméleon, tizenhét évesen is előfordult velem, hogy kismamának öltöztettek be.

– És közben te pontosan tisztában voltál vele, ki vagy, és mit akarsz?

– Én már egészen kiskoromban tudtam, mit akarok. Számomra nem volt kérdés, hogy sportoljak-e, tanuljak-e, vagy kivel barátkozzak. Modellként sem a partimodellek közé tartoztam, talán ha kétszer mentem el szórakozni a többi lánnyal.

– De tudtad, miért vagy modell?

– Nagyon szegény családból jövök, ezért számomra az anyagi szempont volt az elsődleges. Tizenhét évesen pozitív visszajelzésnek számított, hogy haza tudtam vinni annyi pénzt, hogy a családomnak is segíthettem. Sokat jelentett, hogy el tudtam vinni őket nyaralni, és olyan dolgokat teremtettem elő, amiket még álmomban sem gondoltam volna. El nem tudtam képzelni például, hogy ennyi idősen saját autóm lesz! Ezeket mind én értem el, én dolgoztam meg értük, és egy fárasztó nap végén azt mondtam mindig, ezért megéri!

– Azt hinném, valaki akkor mer az élete egy bizonyos területén nagyot váltani, amikor a többi része rendben van. Ehhez képest te egy magánéleti válság közepén kezdted el a saját márkádat megteremteni. Az ott felgyülemlett energiákat használtad arra, hogy elindítsd az üzleti karriered?

A választ és az interjú folytatását a 2017/37. Nők Lapja oldalain olvashatjátok el.

Szöveg: Oravecz Éva Csilla

Fotó: Zsólyomi Norbert