Miért nem dicsérünk eleget?!

Úgy kell nekünk a dicséret, mint egy falat kenyér. Legyen az bók, nyilvános méltatás, lájk a Facebookon, szívecske az Instagramon – a pozitív visszajelzésből semmi nem elég. Feltéve, hogy mi kapjuk, mert ha másokról van szó, mintha nem éreznénk olyan fontosnak kifejezni az elismerésünket. Jónap Rita írása.

Tavaly májusban felhívott egy régi játszóteres anyuka, akivel akkor már évek óta nem találkoztunk. Családi nyaraláson voltak Sopronban, és összefutottak a legnagyobb gyerekemmel, aki nyolcadikos osztálykiránduláson volt ott. Amikor a fiam meglátta őket, odament hozzájuk, anyukának puszit adott, apukával lekezelt, pár percet beszélgettek, ennyi volt az egész. Az anyuka azért telefonált, hogy elmesélje, mennyire örült a találkozásnak. Kifejtette, milyen nagy dolog, hogy a fiam kamasz létére nem érezte cikinek az osztálytársak előtt, hogy egy középkorú nőnek puszit ad, és hogy két felnőtt azt mondogatja, „hú, mekkorát nőttél”. Elmondta, mennyire jó volt látni, hogy a régi kis vasgyúróból milyen udvarias, helyes, összeszedett nagyfiú lett. Aki kamasz gyereket nevel, vagy nevelt valaha, az tudja, hogy egy ilyen dicséret után az ember egyszerűen elolvad. A mindennapos küzdelmet, aggodalmat egy pillanat alatt felváltja az öröm, a megnyugvás, hogy az a hol nyegle, hol cuki, hol dühös gyerek tud viselkedni, és összességében talán mégis rendben van. Az arcomról napokig nem lehetett letörölni a mosolyt, és elöntött a hála, hogy az egykori játszóteres anyukatárs vette a fáradságot, hogy felhívjon. Azóta jobban figyelek, hogy ezt a stafétát továbbadjam, mert olyan sok dicséretre méltó dolog akad, csak néha lusták vagyunk a pozitív észrevételeinket szavakba önteni, felemelni a telefont, pár percet rászánni az egészre.

VISSZAJELZÉS

Azt, hogy milyen ereje van pár jó szónak, nagyszerűen bizonyította egy magyar kísérlet, melynek során kutyák agyműködését figyelték. A kedves hanghordozással előadott dicsérő szavak aktiválták a kutyák jutalomközpontját, az agynak azt a területét, ami az embernél is az örömszerző ingerekre reagál; a finom ételre, a kellemes érintésre, vagy egy jó zenére. De a pillanatnyi örömön túl vajon miért vágyunk olyan nagyon a dicséretre? Falucskai Henriett klinikai szakpszichológus azt mondja, ugorjunk kicsit visszább, és először beszéljünk arról, miért fontos mindenféle visszajelzés.

– A visszajelzésre alapoz az önértékelésünk: ebből építjük fel magunkat, ez alapján alakítjuk ki magunkról a véleményünket. Olyan, mint a tükörkép, ha nincs tükörképem, akkor nem is létezem. Ha nincs reakció, akkor mintha nem is lennék, mintha nem csinálnék semmit, nem számítanék. A visszajelzésekből derül ki, hogy normális vagyok-e, hatással vagyok-e a környezetemre, hogy egyáltalán figyelnek-e rám. Ha valaki nem kap semmiféle reakciót, akkor nem tudja, merre kell továbbmennie. Ez egyaránt igaz az iskolára, a párkapcsolatra, a barátságokra és a munkahelyi tevékenységekre. A dicséret amellett, hogy növeli a másik önbizalmát, erősíti is a kapcsolatot. Amikor kifejezem az elismerésemet, akkor túl azon, amit konkrétan mondok, azt is üzenem, hogy fontos nekem a másik, és figyelek rá. Ezt mindenki igényli, szeretjük fontosnak, különlegesnek, észrevehetőnek érezni magunkat. Ráadásul a dicséret a kapcsolatépítés szempontjából mindkét fél számára jövedelmező: ha támogatást, kedvességet kapok, akkor azt igyekszem meghálálni, én is jobban figyelek, próbálom kifejezni a tetszésemet, legyen szó a másik ruhájáról, frizurájáról, munkájáról vagy erőfeszítéséről.

ÖNISMERET

A szakértő szerint a megfelelő visszajelzések mentén fokozatosan alakul ki a korrekt önismeret.

– A sikereknek és elismeréseknek köszönhetően idővel tisztában leszek a jó tulajdonságaimmal, erősségeimmel, felmérem, mi az, amiért hálás lehetek a sorsnak, és így megengedhetem magamnak, hogy észrevegyem a negatív tulajdonságaimat. Ezekbe kapaszkodva ki tudom mondani, miben nem vagyok jó, és képes leszek kézben tartani a rossz tulajdonságaimat. El tudom dönteni, hogy min akarok változtatni, és mi az, amivel együtt tudok élni. Senki nem tökéletes, mindenkinek vannak rossz tulajdonságai, minthogy mindenkinek van árnyéka, amikor süt a nap. Ha nem nézek vele szembe, akkor próbálom eltitkolni, palástolni, vagy egyszerűen letagadom. Ez az, ami a legjobban rombolja az önbizalmamat, mert közben elégedetlen vagyok, és rengeteg energiát fektetek abba, hogy leplezzem mások előtt a hibáimat. Az a gyerek, aki jó dicséreteket kapott, el tudja fogadni a kritikát is. Ha megszokja, hogy időnként kap negatív megjegyzést, de tudja, érzi, hogy azt a jóindulat vezérli, akkor felnőttkorában is el tud fogadni bármilyen visszajelzést. A fejlődési lehetőség a kritikában van. Vattába csomagolva, de el kell mondani a másiknak azt, ami reálisan javításra szorul.

LÁJKVADÁSZAT

Mi történik azzal, akit soha nem dicsérnek? A többség bizonytalanná válik, sokan pedig önmaguk fényezésébe menekülnek. Megerősítést szeretnének kicsikarni a környezetükből, pontosan azért, mert bizonytalanok, és vágynak az elismerésre. Előfordul, hogy valaki elhiszi a mondottakat, miközben épp magát dicséri, de ez nem mély meggyőződés. Nem az van benne, hogy „én jó vagyok, jó úton járok”, hanem csak annyi, hogy „ezt most épp jól csináltam”. Gyakran ez a jelenség húzódik meg a lájkvadászat mögött is: a belső stabil váz hiányában pillanatnyi megerősítésekre van szükség. A közhiedelemmel ellentétben nemcsak a kamaszok vágynak a közösségi oldalakon a tetszésnyilvánítások tömegére. Sok középkorú is úgy érzi, ez az a felület, ahol megkaphatja a napi betevő dicséretét, ezért mindent megtesz, hogy fényképeivel, posztjaival kicsikarja a lájk formájában érkező virtuális kalaplengetést. De nemcsak a túl kevés visszajelzés, hanem a túl sok dicséret is hasonló eredményre vezethet. A gyerekek nevelése és az oktatás sokáig büntetésalapú volt, most inkább dicséretelvű, de hosszú távon ez is komoly problémákat okozhat, ha az elismerés nem a megfelelő időben és mennyiségben érkezik. A céltalan dicséretek üres önbecsülést építenek, és a gyerek úgy érezheti, hogy ő többet ér és érdemel másoknál, ezért dühös lesz, ha kevesebbet vagy ugyanannyit kap. Az önértékelés szintje a hatvanas évek közepétől folyamatosan növekszik, ám ennek nagy része üres lufi . Falucskai Henriett hangsúlyozza, mennyire fontos, hogy legyen alapja az önértékelésnek.

– Hétköznapi frázis lett, hogy minden ember különleges. Ezzel nincsen baj, de elengedhetetlen, hogy legalább én tisztában legyek azzal, hogy miért vagyok különleges. Ezért fontos, hogy pontosan megmondjuk egy gyermeknek, miért dicsérjük, mert ha csak általánosságban szórjuk a bókokat, abból lesz az üres önbecsülés, és a folyamatos elismerésre szomjazó felnőtt. Az ismétlődő, alaptalan dicséret egyszerű szófordulattá válik, elértéktelenedik. A dicséretfüggőség ráadásul hosszú távon önállótlanná tesz: ha legbelül nem vagyok meggyőződve arról, hogy jó úton haladok, hogy egyedül is képes vagyok megoldani a feladatokat, akkor kiszolgáltatottá válok, ami együtt jár azzal is, hogy harmincévesen sem merek elköltözni a szüleimtől.

MINDENHOL

Felmérést végeztem a szűkebb környezetemben, baráti társaságunk tagjait rövid kérdőívvel zaklattam. A „mi volt a valaha kapott legemlékezetesebb dicséret?” kérdésre mindenki munkájával kapcsolatos emléket idézett fel, ugyanakkor a „milyen gyakran kapsz pozitív visszajelzést a munkahelyeden?” témakörrel darázsfészekbe nyúltam, és részletes panaszáradatot kaptam válaszul. „Az elmúlt három év alatt egyetlenegyszer kaptam visszajelzést, amikor az ügyfélnek véletlenül rossz számlát küldtem ki. Na, akkor az egész cég előtt lettem leteremtve. Ezenkívül soha semmit: akár nagyon jól csinálok valamit, akár közepesen, esetleg rosszul, soha semmi. Mondjuk az ügyfelek néha hálálkodnak, és az nagyon jólesik, de a főnökeim mintha észre sem vennék a munkámat, és ez nagyon gáz.” A pszichológus rámutat, a motiváláson túl miért lenne fontos a vezetőknek figyelniük a rendszeres visszajelzésre: az agynak ugyanaz a jutalmazó központja lép működésbe, akár anyagi, akár erkölcsi elismerésben részesítenek bennünket, vagyis hasonló az öröm a szóbeli dicséretkor, mint fizetésemeléskor.

A „hogyan dicsérsz a családodban?” kérdés megosztó volt. A férfiak jellemzően a „mindenkit érdeme szerint” elv hívei, ami a családtagjaikkal beszélgetve annyit tesz: ritkán és keveset. A nők saját bevallásuk szerint a gyerekeket gyakran és sokat dicsérik, a párjukat pedig nem eleget. Még akkor sem, ha lenne rá okuk, valahogy a párkapcsolati bókok az évek során elkopnak. Falucskai Henriett azonban arra figyelmeztet, nem szabad ellustulnunk, hiszen a társ a legfontosabb referencia, ő ismeri a másikat a legjobban, az ő visszajelzése a legértékesebb.

– Gyakran ez is vezet oda, hogy sokan más referenciacsoportot keresnek: olyat, amelyik dicsér, észrevesz. Ha valaki hiányolja a visszajelzést, akkor érdemes leülni a másikkal megbeszélni ezt, de megoldás lehet az is, ha magunkat dicsérjük. „Igazán jól festek ebben a ruhában.” „Nagyon finom lett az ebéd.” „Milyen szépen kitakarítottam a pincét.” Erre kell valamit mondani, és idővel kapcsol a partner. A szóbeli elismerésre való készséget azzal is lehet serkenteni, ha én adok visszajelzést a másiknak; dicsérem, bókolok neki, ezt ő észreveszi, és viszonozni fogja. Végül ne feledkezzünk el arról sem, hogy egy egészséges önbizalommal rendelkező felnőtt ki tudja szolgálni magát, vagyis meg tudja magát dicsérni. Nagy pörgésben élünk, és sokszor nem is örülünk a saját megvalósított célunknak, mert már öt másik dolog után rohanunk. Meg kell állnunk, és észrevenni, amikor elértünk egy út végére, amikor létrehoztunk, befejeztünk valamit. Lehet örülni és dicsérni, ünnepelni magunkat.

ELFOGADÁS

A kérdőívem kapcsán több barátnőm is jelezte, hogy néha nem könnyű reagálni a dicséretre. A rosszabbik helyzet az, amikor felmerül bennünk, hogy a másik vajon miért mondta azt, amit mondott. Akar valamit? Mi lehet a hátsó szándéka? Biztos lesz majd egy „de”. És azt is említették, hogy amennyire szeretik, ha a párjuk vagy barátnőjük dicséri a megjelenésüket, annyira kellemetlen tud lenni egy a külsejükre tett megjegyzés szakmai szituációban. Falucskai Henriett azt mondja, dicséret és kritika esetében is gondoljuk végig, hogy a másik őszintén, jó szándékból beszélt, vagy valami más motiválta, és érdemes ennek megfelelően reagálni. A jobbik eset, amikor tudjuk, hogy a dicséret őszinte, szívből jövő, de annyira meghatódunk, zavarba jövünk, hogy a saját érdemeinket próbáljuk kisebbíteni: „Á, semmi az egész.” „Csak szerencsém volt.” „Jó géneket örököltem.” A szakértő szerint ne utasítsuk vissza a dicséretet, mert ezzel a másik véleményét is semmibe vesszük.

– Ez a belénk nevelt szerénység, de inkább köszönjük meg, ha a másik észrevette a teljesítményünket, mert figyelt ránk, és fontos volt neki, hogy elmondja. „Kedves vagy, nagyon jólesik.” „Nekem ez fontos volt, megküzdöttem érte, nagyon köszönöm.” Anélkül is reagálhatunk, hogy hencegnénk vagy szerénytelennek tűnnénk, esetleg degradálnánk a saját teljesítményünket. Annyira ne legyünk szerények, hogy meg se halljuk a dicséretet, mert az negatív önértékeléshez vezet.

A cikk eredetileg a Nők Lapja 2017/37. számában jelent meg. Ha kíváncsiak vagytok rá, hogyan fogadhatjuk úgy a dicsértet, hogy ne tűnjünk önteltnek, kattintsatok ide!

Szöveg: Jónap Rita

Illusztráció: Getty Images