Miért nem dicsérünk eleget?!

Úgy kell nekünk a dicséret, mint egy falat kenyér. Legyen az bók, nyilvános méltatás, lájk a Facebookon, szívecske az Instagramon – a pozitív visszajelzésből semmi nem elég. Feltéve, hogy mi kapjuk, mert ha másokról van szó, mintha nem éreznénk olyan fontosnak kifejezni az elismerésünket. Jónap Rita írása.

Tavaly májusban felhívott egy régi játszóteres anyuka, akivel akkor már évek óta nem találkoztunk. Családi nyaraláson voltak Sopronban, és összefutottak a legnagyobb gyerekemmel, aki nyolcadikos osztálykiránduláson volt ott. Amikor a fiam meglátta őket, odament hozzájuk, anyukának puszit adott, apukával lekezelt, pár percet beszélgettek, ennyi volt az egész. Az anyuka azért telefonált, hogy elmesélje, mennyire örült a találkozásnak. Kifejtette, milyen nagy dolog, hogy a fiam kamasz létére nem érezte cikinek az osztálytársak előtt, hogy egy középkorú nőnek puszit ad, és hogy két felnőtt azt mondogatja, „hú, mekkorát nőttél”. Elmondta, mennyire jó volt látni, hogy a régi kis vasgyúróból milyen udvarias, helyes, összeszedett nagyfiú lett. Aki kamasz gyereket nevel, vagy nevelt valaha, az tudja, hogy egy ilyen dicséret után az ember egyszerűen elolvad. A mindennapos küzdelmet, aggodalmat egy pillanat alatt felváltja az öröm, a megnyugvás, hogy az a hol nyegle, hol cuki, hol dühös gyerek tud viselkedni, és összességében talán mégis rendben van. Az arcomról napokig nem lehetett letörölni a mosolyt, és elöntött a hála, hogy az egykori játszóteres anyukatárs vette a fáradságot, hogy felhívjon. Azóta jobban figyelek, hogy ezt a stafétát továbbadjam, mert olyan sok dicséretre méltó dolog akad, csak néha lusták vagyunk a pozitív észrevételeinket szavakba önteni, felemelni a telefont, pár percet rászánni az egészre.

VISSZAJELZÉS

Azt, hogy milyen ereje van pár jó szónak, nagyszerűen bizonyította egy magyar kísérlet, melynek során kutyák agyműködését figyelték. A kedves hanghordozással előadott dicsérő szavak aktiválták a kutyák jutalomközpontját, az agynak azt a területét, ami az embernél is az örömszerző ingerekre reagál; a finom ételre, a kellemes érintésre, vagy egy jó zenére. De a pillanatnyi örömön túl vajon miért vágyunk olyan nagyon a dicséretre? Falucskai Henriett klinikai szakpszichológus azt mondja, ugorjunk kicsit visszább, és először beszéljünk arról, miért fontos mindenféle visszajelzés.

– A visszajelzésre alapoz az önértékelésünk: ebből építjük fel magunkat, ez alapján alakítjuk ki magunkról a véleményünket. Olyan, mint a tükörkép, ha nincs tükörképem, akkor nem is létezem. Ha nincs reakció, akkor mintha nem is lennék, mintha nem csinálnék semmit, nem számítanék. A visszajelzésekből derül ki, hogy normális vagyok-e, hatással vagyok-e a környezetemre, hogy egyáltalán figyelnek-e rám. Ha valaki nem kap semmiféle reakciót, akkor nem tudja, merre kell továbbmennie. Ez egyaránt igaz az iskolára, a párkapcsolatra, a barátságokra és a munkahelyi tevékenységekre. A dicséret amellett, hogy növeli a másik önbizalmát, erősíti is a kapcsolatot. Amikor kifejezem az elismerésemet, akkor túl azon, amit konkrétan mondok, azt is üzenem, hogy fontos nekem a másik, és figyelek rá. Ezt mindenki igényli, szeretjük fontosnak, különlegesnek, észrevehetőnek érezni magunkat. Ráadásul a dicséret a kapcsolatépítés szempontjából mindkét fél számára jövedelmező: ha támogatást, kedvességet kapok, akkor azt igyekszem meghálálni, én is jobban figyelek, próbálom kifejezni a tetszésemet, legyen szó a másik ruhájáról, frizurájáról, munkájáról vagy erőfeszítéséről.

ÖNISMERET

A szakértő szerint a megfelelő visszajelzések mentén fokozatosan alakul ki a korrekt önismeret.

– A sikereknek és elismeréseknek köszönhetően idővel tisztában leszek a jó tulajdonságaimmal, erősségeimmel, felmérem, mi az, amiért hálás lehetek a sorsnak, és így megengedhetem magamnak, hogy észrevegyem a negatív tulajdonságaimat. Ezekbe kapaszkodva ki tudom mondani, miben nem vagyok jó, és képes leszek kézben tartani a rossz tulajdonságaimat. El tudom dönteni, hogy min akarok változtatni, és mi az, amivel együtt tudok élni. Senki nem tökéletes, mindenkinek vannak rossz tulajdonságai, minthogy mindenkinek van árnyéka, amikor süt a nap. Ha nem nézek vele szembe, akkor próbálom eltitkolni, palástolni, vagy egyszerűen letagadom. Ez az, ami a legjobban rombolja az önbizalmamat, mert közben elégedetlen vagyok, és rengeteg energiát fektetek abba, hogy leplezzem mások előtt a hibáimat. Az a gyerek, aki jó dicséreteket kapott, el tudja fogadni a kritikát is. Ha megszokja, hogy időnként kap negatív megjegyzést, de tudja, érzi, hogy azt a jóindulat vezérli, akkor felnőttkorában is el tud fogadni bármilyen visszajelzést. A fejlődési lehetőség a kritikában van. Vattába csomagolva, de el kell mondani a másiknak azt, ami reálisan javításra szorul.

A téma folytatását a 2017/37. Nők Lapja 15. oldalán találjátok.

Szöveg: Jónap Rita

Illusztráció: Getty Images