10 kérdés Janza Katához

Nagy szerelmekről és csalódásokról, kedves családi emlékekről és művészetről is mesélt nekünk Janza Kata. Pór Attila interjúja.

1. Mi a legkedvesebb gyerekkori emléke?

Tizenkét éves koromban Katkics Ilona rendezőasszony bejött az osztályba, gyerekeket kerestek A zöld torony című filmhez. Már elköszöntek, amikor felemeltem a kezem, és mondtam, hogy várjanak, mert én nagyon híres színésznő leszek. Kis növésű voltam, de lefényképeztek. Végül több ezer jelentkezőből választottak ki a főszerepre. Hosszú heteken keresztül forgattunk, csupa fiatallal voltam együtt. Csodálatos volt.

2. Ki volt élete első szerelme?

Őze Áron. Vele is a forgatáson találkoztam. Véresen komolyan gondoltuk, hogy összeházasodunk. Mivel együtt jártunk a Szent István-bazilika kórusába is, végigturnéztuk Olaszországot Veronától a déli területekig, mindenhol romantikázhattunk.

3. Mi az, amit sosem kérdezett meg a szüleitől, pedig meg kellett volna?

Mindent megbeszélek velük. Nagyon jó családból származom. Édesapám a szellemi vezetőm, elképesztő műveltségű ember, olyan humorral fűszerezett tudása és intelligenciája van, hogy tudós emberek is szívesen időznek a társaságában. Édesanyámban azt szeretem a legjobban, hogy Kisújszállásról magával hozta a föld szeretetét.

4. Mit bánt meg utoljára?

Sajnálom a válásaimat, megszenvedtem őket, de ezeket a szakaszokat sem hagytam volna ki az életemből. Inkább azokat az éveket bánom, amikor nem voltam elég aktív és termékeny.

5. Kitől kellene bocsánatot kérnie?

Azoktól a közeli barátaimtól, akikre nem szenteltem kellő figyelmet, miközben ők rögtön ugranak, amikor segítségre lenne szükségem. Sokszor a telefont sem tudom felvenni, és ha van egy kis időm, azt nyilván a gyerekekre fordítom, hogy ők se érezzék azt, hogy anya állandóan dolgozik.

6. Mi az, amit az életben a saját kárán tanult meg?

Burokban éltem, a pályámon is jó emberekkel hozott össze a sors, ritkán kaptam nagy pofont. Egyszer viszont olyan terepre tévedtem a kereskedelmi televíziózásban, ahol nem éreztem az Operettszínház védőszárnyait, és nem számítottak az elmúlt húsz év szakmai sikerei. Akkor tanultam meg, hogy kevés, ha kiteszem a szívemet és ügyes vagyok, kell egy menedzser is, aki védi az érdekeimet.

7. Hol ette életében a legjobbat?

Gyerekkoromban apukámmal minden nyáron felfedeztünk egy megyét. Éppen Szabolcsban voltunk, mi, gyerekek már kezdtük unni a kiselőadásokat, és majdnem sírtunk az éhségtől. Tarpán egy kiskocsmában a legnagyobb meglepetésünkre sütöttek nekünk rántott húst, nekem akkor úgy tűnt, mintha egy tálcányi adagot kaptunk volna. Életemben olyan jót nem ettem. Máig emlékszem a megkönnyebbülésre és a hús frissen sercegő bundájára.

8. Mire sajnálja legjobban az időt?

Negyvenéves koromig úgy gondoltam, mindenre ráérek, de ma már türelmetlenebb vagyok, ha valaminél érzem, hogy értelmetlenül viszi el az időt a gyerekektől, mert úgyse lesz belőle semmi. Amikor valaki például úgy akar egy műsort összeállítani, hogy hiányoznak a feltételek, mondjuk nincs egy korrepetitor, aki betanítja a dalokat.

9. Ha van mennyország, hogyan fogja köszönteni az Úristen a túloldalon?

„Hát itt vagy, te csibész!” Mindig azt érzem, hogy a Jóisten fogja a kezemet, és van köztünk egy kis összekacsintás.

10. Mit változtatna meg a világon, ha bármit megtehetne?

Lelassítanám a világot. Ahogy most felpörgött, az élhetetlen. Falom azokat a helyzeteket, amikor szándékosan megállítják az időt. Például felmegyek Fűzy bácsihoz (Fűzy Gábor bárzongorista – a szerk.) a bárba, odakuporodunk a zongorához, és elénekeljük, hogy „Kis Katóka, ilyen ez az élet, / hazudnak a május éjszakák…”.

Az interjú eredetileg a 2017/36. Nők Lapjában jelent meg.

Szöveg: Pór Attila

Fotó: Szász Marcell