„Anyám nagy «szabadságharcos» volt” – Jakupcsek Gabriella mesélt édesanyjáról

Okos, öntudatos, a képernyőre született – gondolom, ebben egyetértünk. Olyan régóta nézzük, halljuk már őt, hogy úgy tűnik, mintha mindig is benne lett volna a dobozban. Hol teremnek az ilyen talpraesett emberek? A népszerű televíziós műsorvezetőt az édesanyjáról kérdeztem. Koronczay Lilla interjúja.

– Láttalak a Ridikül című műsorban édesanyáddal. Jól hallottam, hogy nyolcvanhárom éves? Legalább húszat letagadhatna!

– Hajaj! Még mindig beúszik a bójáig a Balatonban. Iszonyú erős egyéniség, ami hol jó, hol nem. Nemrég velünk töltött néhány hetet a nyaralóban. A tízéves lányommal, Emmával mindig lent vagyunk két hónapot, hozzánk érkezik a család többi tagja, a két fiam, a nagymama, és így tovább.

– Édesanyád Budapesten él?

– Igen, a Tisztviselőtelepen, gyerekkora óta. Nem tud onnan elszakadni. Én már tizennyolc évesen elköltöztem, részben azért, mert felvettek a Színművészeti Főiskolára, és onnan éjfél előtt soha nem jöttem ki, akkor pedig már nem járt a busz. Szemközt vettünk ki albérletet, és én nem győztem élvezni, hogy végre azt csinálhatok, amit akarok.

– Nem lehetett könnyű anyukádnak, kirepült a fészekből az egy szem lánya. Ráadásul egyedül nevelt fel téged.

– Nem tudom, én egészségesnek találom a fiatalok időben való leválását a szülőkről. A fiaimnál kifejezetten forszíroztam ezt. Persze máig hiányoznak, és gondolom, anyut is rosszul érintette az elköltözésem, de mivel még bőven dolgozott, nemigen maradhatott ideje ezen törni a fejét. Egy adatrögzítési osztályt vezetett – akkoriban még lyukkártyára rögzítették az adatokat, nem számítógépre –, és egy csomó beosztott tartozott a keze alá. Többségükben fiatal lányok, akik közül később a baráti köre egy része is kikerült.

– Édesanyád harminchét éves volt csupán, amikor édesapád meghalt. Részed volt abban, hogy nem ment újra férjhez?

– Igaz, ami igaz, kiskamaszként rendkívül féltékeny voltam. De anyunak egyébként sem volt senki elég jó. Pedig akadtak jelentkezők. Én az ő helyében biztos nem maradtam volna egyedül. Mindig is nagy családot szerettem volna, nyüzsgést, sok gyereket – végül ez sikerült is, hármat szültem, bár én szívem szerint még többet vállaltam volna –, és kétszer mentem férjhez. Ebben a tekintetben nagyanyámra hajazok, ő két férjet temetett el, de harmadszor is beadta a derekát. Ha nem is volt túl jó véleménnyel a férfiakról, belátta, hogy párban mégiscsak könnyebb. Míg anyám egy életen át a herceget várta fehér lovon, a nagymama megkötötte az ő bölcs kompromisszumait. Igaz, más korban is éltek. A nagymamám eredetileg vidéki asszony volt, soha nem járt el dolgozni, az volt a feladata, hogy összetartsa a családot, és ennek alázattal eleget is tett. Erős, markáns asszony volt – ez öröklődött női ágon –, mindenkinek megmondta, milyen szakmát válasszon, talán azért, mert neki soha nem volt választási lehetősége. A mai napig az ő bölcsességéből élek. Édesanyám soha nem volt ennyire odaadó családügyben.

– Talán neki meg az volt a dolga, hogy kivívja a függetlenségét…

– Tény, hogy anyám nagy „szabadságharcos” volt. Muszáj volt neki, ha ki akart szabadulni a szülői nyomás alól. A nagyszüleim ugyanis folyton beleszóltak az életébe. Hozzá kell tenni, akkor még alig fordultak elő egyedülálló anyák. Ő viszont élvezte a függetlenségét, és mihelyt lehetett, utazgatni kezdett. Egyébként is nagy társasági életet élt, és ez már apám életében is így lehetett. Fergeteges bulikról hallok.

– Ezek szerint te nem voltál jelen?

– Abban az időben még nem volt divat, hogy a gyerekek részt vegyenek a felnőttek programjaiban. A szülők, ha elmentek valahova, a nagyszülőkre bízták őket. Én legalábbis folyton a nagymamámnál voltam, a nyári vakációt végig ott töltöttem, és nem emlékszem betegségre, amikor ne a nagymama ápolt volna. Rajongtam érte! Egész nyáron a Dagály strandra jártunk, sütöttünk, főztünk, a nagyapám meg lóversenyekre vitt. A házban, ahol a nagyszüleim laktak, nagy élet folyt, szemben velünk egy akadémikusnő lakott, nála láttam életemben először könyvtárat, aztán ott volt Éri néni, akinél tévét lehetett nézni, de leszaladhattam az első emeletre is, ahol már elkészült a gombóc… Jó volt várni anyuékra, akik a szünetekben szombaton reggel érkeztek. Megettük a nagymama ebédjét, aztán anyu meg apu kivitt magával a Margitszigetre aranyhalakat nézni. Erre a közös élményre emlékszem…

– Később is szerettél a nagyszüleidhez járni?

Az interjú még nem ért véget, a folytatást a 2017/36. Nők Lapja 27. oldalán olvashatjátok el.

Szöveg: Koronczay Lilla

Fotó: Emmer László