Az utolsó beszélgetés – Közeli Makk Károllyal

Szegő András utolsó beszélgetése a legendás filmrendezővel. Búcsúzunk Makk Károlytól.

Néhány hete találkoztunk a budapesti lakásán. Amikor megkerestem, mondta, hogy a napokban elutazik a Balatonra, beszélgessünk inkább, ha visszajön. Ebben maradtunk, majd másnap felhívott: „Tudod mit, öreg, csináljuk meg most, ha fel tudsz hozzám ugrani.” Persze hogy fél óra múlva ott voltam nála. A járása kicsit csoszogósabb lett, de most is ömlött belőle a derű, a huncutság, sziporka, önirónia, kis gonoszság és életszerelem. Frivol és mély, elbűvölő és bölcs. Csoda volt, jelenség, egy korszaka a filmtörténelemnek, egy darabja az elmúlt csaknem évszázadnak, Pestnek, életünknek. Másnap elutazott élete kultikus helyére, a Balatonra, ahol a Liliomfit és a Ház a sziklák alatt című klasszikust forgatta. Nem jött vissza. Csárli bácsi, Karcsi, Tanár úr, álmodd tovább csodás filmjeidet! Szegő András

– Mindenütt papírhalmokat látok: székeken, asztalon, párkányon. Szerintem te készülsz valamire…

– Készülök is, meg… Tudod, úgy éltem mindig, hogy készültem, aztán csináltam valamit. Jót, rosszat, okosságot, butaságot, értelmeset, értelmetlent – ne firtassuk –, de csináltam. Ez valahogy így volt természetes, és most is az. Pontosabban az lenne. Az agyamban változatlanul peregnek filmek. Éjjel, amikor felébredek, amíg visszaalszom, jeleneteken gondolkodom. De aztán eszembe jut, hogy mennyi időbe telne egy film előkészítése, a pályázás, a lebonyolítás, és vajon kilencven-valahány évesen meddig tervezhet előre az ember? És vajon hogyan bírnám a forgatást? Felkelni hajnali ötkor, mert reggel hétkor meg kell csinálni az első beállítást, mivel az egyik színésznek próbája lesz, aztán várni a másikra, aki tízkor végez a tévében, és van egy fél órája, mert várja egy másik forgatás. Ezek korábban nagy happeningek voltak, hiányoznak is a hasonló játékok az idővel, és közben a dumák, feszültségek, ugratások, de most már lehet, hogy ezek fárasztóak lennének számomra, hogy túlontúl igénybe vennének. Ezért mondom, hogy nem tudom, valójában mire készülök… Az is lehet, hogy folytatom a nemrég megjelent önéletrajzomat… Bukkannak elő újabb és újabb emlékek az életemből, amelyeket esetleg érdemes lenne rögzíteni. Tudod, az iskolai kollégiumi ebédekre jobban emlékszem, mint arra, hogy tegnap délben mit ettem. A maira speciel emlékszem, mert most, hogy nincs itthon a harmadik feleségem, a másodikkal ebédeltem…

– Csárli bácsi, neked legendás képességed, hogy minden korábbi feleségeddel, sőt minden korábbi szerelmeddel, barátnőddel, szeretőddel nagyon jó, legtöbb esetben baráti kapcsolatot tudtál tartani.

– Ez igaz. Mindig törekedtem arra, hogy addig tartson a kapcsolat, amíg mindkettőnknek jó, és ne keseredjék meg, ne jöjjenek kínlódó időszakok, amikor elkezdhetnénk gyűlölködni. Hagyjuk úgy abba, hogy az még mindkettőnknek jó, amikor még van szeretet, tisztelet, és tovább élhet akár barátság, akár ösztönző munkakapcsolat formájában. Hanna az, aki több mint három évtizede bírja mellettem. Nem is tudom, hogy miféle angyali türelemmel.

– Az nem lehet, hogy te javultál időközben?

– De, biztosan javultam sok területen, más téren viszont romlottam. Jó és rossz kéz a kézben jár. Érzékenyebb is lettem, bizalmatlanabb is. Ez nem jó vagy rossz kérdése, ezeket egy kapcsolatrendszernek ki kell bírnia, legyen az barátság vagy szerelem. Még a civakodásokat is, amelyek apropót jelentenek az újraközeledéshez. A sértődéseknek is megvannak a fázisai. Néha öt másodperc, máskor tíz perc, olykor fél nap, az is előfordul, hogy rögtön túllendülünk, előfordul, hogy kétfordulós a kölcsönös megbékélés. Amíg élünk, addig rendre gerjednek ilyen kis, nyolc percen belül gyógyuló feszültségek. De egy egész nap már sok erre. Annyi elfecsérelni való ideje nincs az embernek. Törekedjünk arra, hogy lehetőleg mindig érezzük jól magunkat!

– Te mindig életművész voltál. Persze, a Makk Csárli, bezzeg a Makk Csárli! Téged mindig mindenki irigyelt, mert derűs voltál, átlibbentél problémákon, mindenből energiát tudtál meríteni.

– Ez nálam alkati kérdés. Nálam a pohár mindig félig tele volt, és nem érdekelt, hogy mi van a másik felével. Nem a problémákat kerestem, hanem a megoldásokat. Egyetlen igazán rossz periódusra emlékszem életem során. ’49-ben kirúgtak a főiskoláról. Addig a sors kegyeltje voltam, tucatnyi filmben dolgoztam asszisztensként a Valahol Európában óta, és nekem ez a státusz tökéletesen megfelelt. A felelősség mindig a rendező, az akkori kor nagy öregjeinek a vállán volt, a munka érdemi részét pedig hagyták, hadd végezzem el én. Lubickoltam a lehetőségekben. És akkor valaki kitalálta, hogy nem szeretem eléggé a munkásosztályt. Nem is értettem, hogy miről van szó… Vidéki gyerek voltam, piarista gimnáziumba jártam, tudtam, mi a vetés, az aratás, de hogy mi az, hogy munkásosztály, tényleg fogalmam sem volt. Indítottak ellenem egy fegyelmit, és azonnal kirúgtak. Ezután egy hónapig nem találtam a helyemet, de tovább nem tartott a búbánat. Fogtam magam, és elmentem traktorosnak. Hétfőtől péntekig dolgoztam a földeken, hétvégére feljöttem Pestre. Ami megdöbbentett, hogy volt két korábbi barátom, akik a bizottságban ülve rezzenéstelen arccal megszavazták a kirúgásomat. Ezek után egyikük meghívott szombatonként vacsorázni, a másik pedig pénzt csúsztatott a zsebembe. Eltöprengtem: hogy is van ez?! Ez lenne az élet? Összesodródások, árulások, kompenzálások? Ezt nem akartam elfogadni, se lelkileg, se mentálisan, se morálisan. Akkor mi legyen? Eldöntöttem, hogy nem morogni, filozofálgatni kell, hanem csinálni. Élni, dolgozni, szeretni, álmodozni, benne lenni a sűrűjében, megvalósítani. Ha úgy hozza, akkor a traktor tetején fütyörészni, amikor pedig mégis visszavett a filmes szakma, akkor a filmkészítésben örömömet lelni.

Szegő András interjúja teljes egészében a Nők Lapja 2017/36. lapszámában olvasható el.

Szöveg: Szegő András

Fotó: Kallos Bea/MTI