„Úgy éreztem, hogy menekülnöm kell” – Közeli Tisza Katával

Tíz év után hazaköltözött a Távol-Keletről családjával, visszatért az íráshoz, ma már nem osztja meg az olvasókat stílusával. Érettebb, erősebb lett, tudja, hogyan értékelje a véleményeket. És nem fut előlük. Szegő András beszélgetett az öregedéskutatással foglalkozó írónővel.

– Amikor hívtalak, és kértem, hogy beszélgessünk, azt mondtad, hogy már tíz éve visszavonultál, én meg nagyon megdöbbentem. Emlékszem, hogy amikor az iskolapadban ültél, és elbűvölten néztél rám mint „Tanár úr”-ra, pontosan tudtam, hogy csak néhány évnek kell eltelnie, hogy én kuncsorogjak nálad interjú- ért, mert akkora sztár leszel! Nem tudtam, mivel éred majd el, de a tekintetedben hordtad a sikert…

– Ilyen lettem volna? Én ebből keveset, illetve semmit nem éreztem…

– Azt sem, hogy a fiúk szerelmesek voltak beléd, a lányok irigykedtek…?

– Kiskoromtól megszoktam, hogy különös érzéseket váltok ki másokból. Erdélyben a románok között magyarnak számítottam, később áttelepülve a magyarok között románnak, felmenőim egy része arisztokrata volt, más része holokauszt túlélő. Ugyan, hová soroljanak? Magányos harcos voltam mindig, egyedül vívtam harcaimat a világgal, és benne saját magammal.

– Csodáltalak is mindig, hogy volt hozzá erőd, hited, eltökéltséged…

– Majdnem bele is buktam.

– Szerinted mit jelent bukni az életben?

– A magam részéről szeretném ezt most meghatározni, mert ez egyéni kérdés. Elvesztettem az önbecsülésemet, hitemet, biztonságomat, nyitottságomat. Úgy éreztem, hogy menekülnöm kell. Pontosan tíz évvel ezelőtt történt…

– Éppen a sikereid csúcsán.

– Attól függ, hogy mit tartunk sikernek. Én mindazt, ami történt velem, bennem, körülöttem, azt életem mélypontjaként éltem meg. Mindent megkaptam, amit nem akartam, és amitől rémesen éreztem magamat.

– Én meg úgy éreztem, hogy valamennyire magad is élvezted azt a felfokozottságot, ahogyan éltél.

– Mit élveztem volna benne? Hogy szaladgálás volt az életem, hogy egyik tévés csatornától rohantam a másikba? Hogy mindenfélét összeírtak rólam az újságok, hogy naponta szembesítettek, hogy kinek vagyok a csaja-barátnője-szeretője, merthogy egyébként hogyan is lehetne egy ilyen buta, fekete liba a könyveladási listák élén?

– Ugyanakkor meg gerjesztetted is valamennyire ezeket az indulatokat…

– Ezt azért, ha megengeded, igencsak vitatnám. Az tény, hogy részese voltam az eseményeknek, de semmi tudatos törekvés nem volt bennem, hogy ezt még gerjesszem is, huszonhárom évesen. Naivan sodródtam, ahelyett, hogy megálltam volna. Én csupán írni akartam, kiengedni magamból az érzéseket, elmondani azt, amit gondolok a világról. Festeni egy lehámozott társadalmi korképet. Engem is megdöbbentett, hogy hány embert érdekelt, amit papírra vetettem, hogy sikerszerző lettem. Persze örültem, csak azt nem mértem fel, mit jelenthet a siker. Hogy a sok szereplés, a folytonos reflektorfény mennyit árt. Meg akartam felelni az elvárásoknak, de közben effektív meggyűlöltem magamat, a nőiségemet, a testiségemet, a lelkiségemet. Tudtam, hogy ebből a lidércnyomásos állapotból képtelenség félig kiszállni, innen csak mindent hátrahagyva menekülni lehet, vagy belehalni! És akkor jött egy férfi, aki azt mondta, menjünk el innen! Keressünk a világ túlsó végén egy zugot, ahol újrakezdhetjük az életet. Ő járhatja a természetet, búvárkodhat, igazi hippi lélek volt akkor még, én pedig reméltem, hogy mindent magam mögött hagyva, szép lassan kezdhetek visszatalálni valódi céljaimhoz, önmagamhoz. Kiléptem a repülőgépből, és megcsapott a csönd, a forróság, amikor láttam, hogy ott mezítláb járnak az emberek, éreztem, hogy ez innentől egy egészen más világ. Hogy nincsenek elvárások, kötelezettségek, megfelelések, hanem magunk vagyunk. Nagyon jót tett. Kezdtem magamra találni, elfogadni magamat, megbékélni, újra meghallani a saját belső hangjaimat.

– Miért jöttetek haza?

A teljes interjú a Nők Lapja 2017/35., aktuális lapszámában olvasható el.

Szöveg: Szegő András

Fotó: Fiala De Gábor