Gyerekroncsból családapa – Zemlényi-Kovács Zoltán élettörténete

Nincs abban semmi, ha egy gyerek különleges akar lenni. Zemlényi-Kovács Zoltán is erre vágyott. Aztán jött egy autó, és bekövetkezett a nagy csattanás. Koponyasérülés, műtétek sora, harminc nap kóma. Zoli életére, értelme visszatérésére egy orvos sem számított. Arra pedig végképp nem, hogy ez a gyerekroncs többévi lábadozás után végül mégiscsak különleges lesz. Árvai Magdolna írása.

A polgári lakás tágas, és rend uralja. A nappaliban régi festmények, könyvek sorakoznak, a fal mellett kanapé. A míves, kerek asztal – amelyet üveglap borít – most félretolva árválkodik, egy kislány számára berendezett színes galéria alatt, vele átellenben, gipszkartonnal leválasztott kuckó. Talán az emlékek kuckója: a falfelületet poszterek tarkítják, gitározó, tátogó, jelmezbe öltözött zenészek portréi, és ott vannak ZZ könyvei, régi újságkivágások, és az elmaradhatatlan íróasztal a számítógéppel.

A nappali közepén, a szőnyegen narancsszínű lepel alól bújik elő Hortenzia nevű kislánya, becenevén Tenzi, a család ötéves szeme fénye, és közli: „Éhes vagyok!”. Zemlényi-Kovács Zoltán és két fia, Barni és Marci csak mosolyog.

HÉTKÖZNAPOK

Tizennyolc éve, amikor utoljára láttam a Zemlényi fiúkat, Marci totyogós baba volt, Barni óvodás. Óvodás, akitől a társai azt kérdezgették: „A te papád miért ilyen?” Barni nem értette, miért csodálkoznak az ő apukáján, neki természetes volt, hogy kicsit furcsán mozog, botladozva jár, kicsit érthetetlenül beszél. A fiúk ma felnőttek, Barnabás a Képzőművészeti Egyetemen tanul, Marci pedig most tervezi a pályaválasztást. Azt mondják, jól érzik magukat így hármasban, és ha Tenzi náluk van, mint most, az ünnep fölpörget minden pillanatot.

Zoli pedig – az egykor balesetet szenvedő kamasz, akinek az életéért egy lyukas garast nem adtak volna az orvosok, aki a kómából való ébredés után hó- napokon át sem mozogni, sem beszélni nem tudott, csak dühöngött, hogy hülyének nézik – ma komoly családfő. A fiaival él, folyamatosan dolgozik, könyvet ír, biciklivel száguldozik a városban, bevásárol, főz, takarít. A fiúk szerint mindent meg tud csinálni, amit csak akar.

A CSALÁD

Arra, hogy ZZ teljesen fölépül, senki nem számított. Arra pedig végképp nem, hogy családja, gyerekei lesznek. De az élet kiszámíthatatlan.

– A családalapítást, de főleg a gyerekeim születését csodaként éltem meg. Ma velem élnek, a fejemre nőttek, a kisfiam, Marci majdnem két méter, ő a legmagasabb a családban, már huszonegy éves. Barni kiválóan tanul, a Károlin egy évet végzett anglisztika szakon, most a képzőművészetin készül arra, hogy kurátor legyen. A modern művészetet kultiválja. Feleségemmel már régen elváltunk. Tenzi egy másik kapcsolatból született, imádnivaló, cserfes és okos, de sajnos keveset látom, az édesanyjával él, tőlünk egyórányira – meséli ZZ a családról.

Zoli a szüleit évekkel ezelőtt elvesztette, azt mondja, mindkettő útját végigkísérte a fájdalmas utolsó hetekben, és a haláluk bizonyos értelemben megkönnyebbülést hozott, másrészt viszont nagy törést jelentett az életében.

– Az öcsém, Péter jó testvér. A balesetemkor még kisfiú volt, a lábadozás, a járni, beszélni tanulás idején mégis mellettem volt, ahogy tudott, segített. A Hoppárézimi! című könyvemben Nulli néven szerepelt, ma is így hívom. Boldoggá tesz, hogy számíthatok rá, hogy tervezőszerkesztőként már ő tervezte a saját kiadásban megjelent könyveim borítóját, ő végzi a tördelési munkákat is. A szüleink után nem maradt rokon, nekik nem voltak testvéreik, így különösen sokat jelent számomra, hogy Nulli a közelemben van. A feleségével és a három fiával Budán lakik, de itt dolgozik az otthonom szomszédságában, gyakran látom. A gyerekeink is jól elvannak egymással, jó unokatestvérek, és ő a kislányomnak a keresztapja.

A cikk folytatását a 2017/32. Nők Lapja 27. oldalától olvashatjátok tovább.

Szöveg: Árvai Magdolna

Fotó: Szász Marcell