Csodarita – Egy kislány élettörténete, akiről mindenki lemondott, de a szülei nagyon hittek benne

A különleges kertben, ahol egy tulipánfa és egy vérbükk is hozza leveleit, lakik ez a kislány három testvérével. Mondták már rá, hogy elvetendő magzat, aztán, hogy minimális túlélési eséllyel világra jött baba, majd hogy élni fog ugyan, de maximum vegetálni lesz képes. Most, hét évvel a születése után iskolába készül, olvasni már tud, cserfes és nagyon huncut szemű. Szigeti Hajni írása.

Rita első két foga épp kiesni készül, de a kisasszony még ragaszkodik hozzájuk, nem szerette volna, hogy kihúzzák őket. Inkább nyuszit játszik velük, és úgy mosolyog hozzá, mint aki tud valamit, amit mi nem. Jöttünkre a nappaliba érkezik a gyereksereg, Kinga, Gréti, Beni és Rita. Elsősorban a pogácsa és az üdítő vonzza őket, de aztán csendben majszolva hallgatják a legkisebb tesó történetét.

„Teher lesz a család és a társadalom számára” – így nyilatkoztak a tizennyolc hetes magzatról az orvosok. A szülők, Joó Enikő és Attila ezt azóta is emlegetik egymás között. Akkor annyi látszott az ultrahangfelvételeken, hogy a pocakban növekvő baba agyában egy ciszta veszi el a helyet az agy- állománytól. Később Dandy Walker-szindrómát állapítottak meg nála, ami azzal jár, hogy az agyban keletkező agyvíz – amelynek normál esetben keringenie kellene – nem tud távozni, így vízfejűség alakul ki, a víztől pedig az agyállománynak egyszerűen nincs helye fejlődni. Ritának hiányzik a corpus callosuma, amely a két agyfélteke közötti információcserét biztosító híd. De hiányzik például a látásközpontja is, így az is meglepő, hogy egyáltalán lát. Az orvosi javallat egyértelműen az abortusz mellett szólt, hiszen egy olyan gyereket diagnosztizáltak, aki vagy halva születik, vagy pár napot él, és ha netán többet, azt magatehetetlen értelmi és testi sérültként.

ÁRRAL SZEMBEN

A szülők számára – mindezek ellenére – egyértelmű volt, hogy megtartják a babát. A szűk család és a barátok mellettük álltak, kívülről viszont rengeteg támadást kaptak az elhatározásuk miatt.

– Sokszor belegondoltam már – mondja Enikő –, hogy annak, akit még a saját szülei vagy a barátai sem támogatnak, és állandóan próbálják meggyőzni az abortuszról, mennyire nehéz lehet kitartani. Időnként még nekünk is nehéz volt. Némelyik orvos egyenesen gyengeelméjűnek nézett, és azt hitte, nem értjük, miről van szó.

Hogy miben hittek? A csodában. Például hogy a következő ultrahangon azt mondják, már minden rendben van… De ezt sosem mondták. Abban nem reménykedhettek, hogy a születése után tornával, az orvostudomány eszközeivel majd fejleszthetik Ritát, mert igazából arra készültek, hogy nem visznek haza babát. A tesóknak úgy próbálták elmagyarázni: angyalka lesz az anya hasában lévő kislányból. Bár az orvosok – akik ekkor már választott csapatként velük voltak, és küzdöttek Rita életéért – a császármetszést azért tűzték ki a harmincharmadik hétre, hogy a shuntöt minél előbb beültethessék, így az agykamrákban felszaporodott agyvizet egy másik testüregbe vezethessék, ahol felszívódhat.

– Látom, nagyon figyelsz! Iszogass csak nyugodtan… – szól oda nevetve Enikő Ritának, miközben mesél, majd hozzáteszi, a lányuk már kezdi érezni, hogy nem átlagos gyerek. Akik ismerik a történetét, sokszor úgy köszönnek rá: „Szia, Csodaritababa!” Azt, hogy lány, rögtön tudták, és mivel Szent Rita a nehéz helyzetek megsegítője, a névválasztás is egyértelmű volt.

A kis Rita csodával határos története a Nők Lapja 2017/29. lapszámában folytatódik.

Szöveg: Szigeti Hajni

Fotó: Németh Gabriella