Mire képes a szeretet? – Egy kitagadott férfi élettörténete

„Ha találkozunk, ha időt szán rám, én őszintén mesélek. Csupán egyetlen kérésem van, ne mondja ki a szót: árva, és ne kérdezze meg, miért könnyezem. Ne, mert vannak szüleim. Sikeres, jómódú, diplomás emberek, akiket tizenkilenc éve nem láthatok, pedig nagyon szeretek…” Részlet egy soproni közgazdász leveléből, akivel Árvai Magdolna találkozott, hogy lejegyezze a történetét.

A hőség negyedik napja tart. A társasház lépcsője ontja a meleget. A csengő erős hangja pillanatnyi borzongást ad, de bent a forró lakás ezt rögvest feledteti. Az előszobában kávéillat, a szemközti nappalin hatalmas ablak, a függönyt ventilátor enyhe fuvallata mozgatja. A férfi zavart. Hellyel kínál, az útról, a forgalomról kérdez, hangja remeg, mint mínusz húszban a buszra váróké.

TEMESS EL, GYÁSZOLJ MEG!

A zavart enyhítendő válaszolgatok, megjegyzem, ritka, hogy ennyi fény jusson egy lakásba, hogy jó ízlésre vall a berendezés, és várok. Várom, hogy enyhül a szorongás, a szemhéj, a kéz, a nyak finom remegése. – Nem egyedi a történetem, de az ilyen sztorikról nem szokás mesélni. Helyesebben, talán egy papnak. Talán egy pszichológusnak… Másnak, hogy okuljanak belőle… – kezdi, gyorsan fölpattan, kávét hoz, tölti az asztalra kikészített csészékbe, közben azt kérdezi, megengedem-e, hogy levegye a zakót. Bólintok. A nyakkendőt is nyugodtan, mondom hangosan, és a negyvenes, százkilencven centis atléta szemében megjelenik a gyerekes hála.

– A fájdalmamnak, amiért idehívtam, két gyökere van. A szeretet és a szerelem. Ezek boldoggá varázsolnak, égbe repítenek, vagy megnyomorítanak, élő halottá tesznek. Ezek képesek kiirtani, kioltani egymást, mindent. Higgye el, képesek gyűlöletet ébreszteni, még az egyébként jóravaló, ép eszű, tisztességes emberekben is. Olyanokban is, amilyenek az én szüleim. A huszadik születésnapom reggelén édesanyám sírt és ölelt, közben apám azt mondta: fiam, számodra mi ma meghaltunk. A taníttatásodra küldünk pénzt, fejezd be az egyetemet, de vége. Lélekben temess el, gyászolj meg, de többé nem akarunk látni, ezt megbeszéltük édesanyáddal… – és mint aki fuldoklik, az ingnyakához kap, kigombol egy gombot. – Ezt mondta, és nem adott időt sem válaszra, sem kérdésre, ajtót mutatott. Zokogva kiléptem az életükből, tiszteletben tartva a kérést, mert szeretem őket. Szeretem, ennek ellenére, akkor is, ha a szerelmem miatt fordultak ellenem. Azóta nem mehetek haza, azóta nem állnak szóba velem. Ha írok, nem jön válasz a levélre, ha telefonálok és meghallják a hangom, szó nélkül teszik le. De értse meg, ettől a helyzettől én haldoklom. Évek óta vegetálok, mint aki kómában van, élő halottként. Kötelességből teszem a dolgom, bejárok egy osztrák irodába és dolgozom, pedig a szüleimen és a gyerekemen kívül nem érdekel semmi. Nem bírom nélkülük – elcsuklik a hangja. – Ha látni akarom az édesanyám, az édesapám, Szegedre utazom, és meglesem őket. Messziről, távcsővel…

Tamás testvér nélkül nőtt föl, egy dunántúli kisvárosban. Az apja fogorvos, az anyja jogász, hetvenévesek, első generációs értelmiségiek. Falusi, egyszerű, szegény paraszt családokból kerültek a fővárosi egyetemekre. Szerelmük egy őszi, szabolcsi almaszedésen bontott bimbót, amit esküvő követett, és fiuk szerint ez a szerelem máig tart.

– A pályaválasztást kínlódás előzte meg. A szüleim orvosnak vagy jogásznak szántak, de engem a számok érdekeltek. Életemben először, tizennyolc évesen, ellentmondtam nekik. Közgázra mentem, amit nehezen, de végül elfogadtak. A kiváló eredmények, a fegyelmezettségem megenyhítette őket, díjazták is, így a másodév elején beköltözhettem egy parányi garzonba a Ráday utca elején. Nem mondták, de tudtam, azt gondolják, nekem nincs más dolgom, csak tanulni, tanulni, tanulni. A bulizás nem érdekelt, a könyvek jobban lekötöttek, mint a lányok. Aztán egy nap újra elmenetem a fodrászhoz, akihez az előző évben is jártam. A mester azt kérdezte: levághatja-e a hajam az új alkalmazott? Persze, válaszoltam, valahol, valamikor mindenki elkezdi. És jött egy lány. A copfja a derekáig ért, alig mert rám nézni, halkan csak annyit mondott: köszönöm. És lassan, de ügyesen nyírt, én pedig életemben először éreztem, hogy egy lány közelségétől remeg a gyomrom. Gyönyörű volt. Teljesen a hatása alá kerültem. Nem aludtam aznap éjjel. Két hétig róttam az utcákat, elmentem inni a többiekkel, képtelen voltam tanulni, és vártam, nőjön a hajam, hogy újra odamehessek. A gátlásaim, a neveltetésem nem engedték, hogy megvárjam, leszólítsam. Három héttel később újra ott ültem a keze alatt. Forgatta a fejem, csattogott az olló, és éreztem, ő is ugyanazt érzi, amit én. Vibrált köztünk az bizonyos, aminek nincs neve, és én félénken kértem, találkozzunk az üzleten kívül. Máig látom, ahogy rám mereszti a hatalmas fekete szemét, és máig hallom, amint kimondja: de hát én cigány vagyok. Megvártam. Iszonyú zavar, túlcsorduló érzelem tombolt bennünk, képtelenek voltunk beszélgetni, csak mentünk egymás mellett. Attól kezdve minden nap elkísértem a pályaudvarra, ahonnan a vonat Gödre zakatolt vele. Hát így kezdődött.

Tamás története még nem ért véget, a teljes cikket a Nők Lapja 2017/24. lapszámában találjátok.

Szöveg: Árvai Magdolna

Illusztráció: iStock