Ellopták a menyecskét! – Helyzetjelentés egy hagyományos esküvőről

Mitől lesz hagyományos egy esküvő? Hát manapság már nehezen, hisz többnyire se sátor, se disznóvágás. Ám a vőfély rigmusai és a régről itt maradt szokások mégis garantálják, hogy a lakodalom ízes, gazdag, egy szóval méltó legyen. Gyenes Ágica és Csengeri Roland, e szemrevaló ifjú pár menyegzője pontosan ilyen volt. Koronczay Lilla riportja.

Sajószentpéter, Kökény utca. A lányos háznál nagy a sürgés-forgás, az örömanya arca feszült, ide-oda kap, hogy minden elő legyen készítve, mire a vőlegény ideér a vőféllyel, hogy kikérje a menyasszonyt. A kapu virággal feldíszítve, az udvaron az asztalok rogyásig rakva vendégváró süteménnyel, édes, diós-mézes illatok szállnak a május végi párás, forró levegőben. Egyszer csak a kitárt kapun begurul egy elegáns autó. A menyasszony kászálódik ki belőle teljes díszben, épp hogy csak üdvözöl, aztán befut a házba, hogy összeszedje magát, mert egész délelőtt fényképezték.

MINT A MESÉBEN

– Jól áll a hajam? – érdeklődik izgatottan, amikor belépek hozzá. A lányszobában minden fehér és rózsaszín, nem nehéz rájönnöm, hogy ez lehet Ágica kedvenc színe. A ruhája is púderárnyalatú, a derekát keskeny selyemöv fogja össze, kecses ujjai könnyedén végigfutnak a repkedő csipkefodrokon. Egész lényéből elégedettség, harmónia sugárzik. Élete legfényesebb napja ez.

– A sajátod? – biccentek a ruha felé.

– Nem, kölcsönzős. Így is egy vagyonba került, de úgy gondoltuk, megadjuk a módját. Roli azt mondta: „Szerelmem, olyan lesz az esküvő, amilyet akarsz. Legyen tökéletes!”

Ágica őzikeszeme felragyog, és rám mosolyog:

– Pontosan egy évvel ezelőtt találkoztunk, május 20-án. A barátnőmmel koktéloztunk egy bárban, ő hívta fel a figyelmemet egy srácra, aki folyton engem bámul. Odapillantottam, és különös érzés fogott el. Nagyon tetszett a fiú, nyílt tekintetű, pont, amilyenről álmodtam. Állítólag ő is megjegyezte a haverjának: „De el tudnám képzelni ezt a lányt feleségnek!” Mire hazaértünk, már bejelölt Facebookon, és amikor válaszoltam neki, megjegyezte: „Te hol voltál eddig?!”… Harminchét éves vagyok – vallja be Ágica rezzenéstelen pillantással –, túl két hosszú, kudarcos kapcsolaton, már nagyon vártam, hogy megérkezzen az Igazi. Egy hét után találkoztunk Rolival. Amikor beültem a kocsijába és belenéztem a szemébe, már tudtam, hogy ő az!

– Mikor kérte meg a kezed? – faggatom tovább a történetükről.

– Karácsonykor. Gyanús volt, hogy Roli annyira biztat, öltözzek fel szépen, és a hajamat is csináljam meg. Fodrász vagyok, hát hogyne csinálnám meg?! Aztán a fa alatt közölte, hogy kimegy dohányozni. De hiszen nem is cigizik! Akkor esett le a tantusz, hogy fontos bejelentésre készülhet. A szüleim úgy tettek, mintha mit sem sejtenének, holott, mint kiderült, apától már előtte megkérte a kezemet. Egyszer csak betoppant a szobába egy rózsaboksszal – virágfejekkel megtömött díszdobozzal –, és megkérdezte: „Hozzám jössz feleségül?” Igen, feleltem habozás nélkül. Már aznap este tervezni kezdtük az esküvőt, sőt én a lelkem mélyén már a babát is.

Mint a mesében, gondolom, de összenevetni már nincs időnk, mert a vőlegény és a násznép éppen most áll meg a ház előtt nagy autótülkölés közepette. Megjöttek Kazincbarcikáról, Ágica és Roli ugyanis ott lakik, bár a fiú jelenleg Németországban dolgozik hegesztőként, a menyasszony pedig Sajószentpéteren fodrászszalont vezet.

A kapuban már várakoznak az örömszülők, a vőlegény megáll előttük. Széles vállán – mint megtudtam róla, súlyemelő bajnok volt – szürke gyöngyház öltöny, remekül illik Ágica ruhájához. Mellette a vőfély, Elek Gyula népviseletben, vászoningén, mellényén matyó hímzés, vőfélybotján ezernyi színes szalag, jelezvén, régóta űzi ezt a mesterséget. Ismerősök ajánlották, ahogy régen is, bár a falvakban általában valamelyik nagybácsi vagy rokon férfi vállalta ezt a megtisztelő feladatot. Szép tiszta baritonján imígyen köszönti a jelenlévőket:

„Szerencsés jó napot kívánok e háznak, a benne lévő összes lakójának. Tisztelettel megkérdezem hát násznagyasszonyomat, szabad-e betenni e házba a lábunkat?” – azonnal feltűnik a férfi ízes tájszólása és remek kiállása, amely úgy emeli a nap fényét, hogy közben tisztelettudóan mindig a háttérben marad.

– Jöjjenek csak! – válaszol Ágica mamája helyett a húga, Edit, így mentve ki édesanyját nagy zavarából.

Ha kíváncsiak vagytok, hogyan folytatódott a lagzi, lapozzátok fel a 2017/24. Nők Lapját a 24. oldalon!

Szöveg: Koronczay Lilla

Fotó: Marjai János