„A nyomor, szegénység közepette is nagyon szép, boldog gyermekkorom volt” – Közeli Harkányi Endrével

Vannak „sorstalan” sorsok, azt mondja, az övé ilyen. Sokszor megkapta, hogy van a személyében valami eredendő szomorúság, ami a színészi játékát is áthatja. Mindig a hétköznapok hőseit érezte magához a legközelebb. Talán ezért is tudott annyira felejtethetetlen Mézga Géza lenni… Szegő András interjúja.

– Amikor látlak, mindig elegáns vagy, választékos, mindig sál van a nyakadban…

– Igen, amolyan sálas ember vagyok. Van is otthon nagyjából 35 214 darab belőle, aztán reggelenként töprenghetek, hogy „na, melyiket vegyem fel ma”? Valóban lehet ebben némi flanc is a részemről… A lényeg azonban nem itt keresendő.

– Hanem hol?

– Ebben nyilván van valami lelki kivetülés. Valami gyermekkori traumából magammal hozott sérülés. A nincstelenség, a sok éhezés örök és beteljesíthetetlen vágyakat ébreszt a lélekben. Innen fakadhat piperkőcségem és gurmand-ságom. Az, hogy olyan nyomorban nőttem fel, hogy minden ruhaneműből csak egy darabom volt. Azt hordtam, bármilyen viseltes is, abban jártam, ha szakadt, piszkos vagy kopott is volt. Csak ha leszakadt rólam, akkor volt esélyem, hogy kapok egy másikat. Ha a cipőm talpa levált, akkor anyukám még spárgával vagy dróttal odakötötte a felsőhöz, és amíg az egybetartotta, addig hordanom kellett. Szoba-konyhában laktunk, közös vécével az emelet lakói számára a gang végén. Alattunk élt egy halas néni, ha reggelizni akartam, segítettem neki kivinni a hajnalban sült halakat a Teleki téri piacra, és akkor kaptam egy sült halat fizetségül, aztán ott leselkedtem, hogy kinek tudnék ott még segíteni, hogy valakitől ebédet is kapjak. A tér sarkán volt egy általunk csak „kisbüdösnek” nevezett mozi, oda sokszor délután négykor beültem, és este kilencig maradtam, amíg meg nem jelent apám, és sűrű fenékbe rúgások közepette haza nem rángatott, miközben szidott, hogy egy nagy senki lesz belőlem! A legnagyobb varázs azonban a Józsefvárosi Színház volt, ahol mindenféle hejre-rutyutyu népszínműveket adtak el a közönségként összeverbuválódott szabadnapos bakáknak, cselédeknek, cigányoknak, proli zsidóknak…

– Erről írt csodálatosan Mándy Iván, Fejes Endre, Kertész Imre, később Bereményi…

– Persze, ők is itt éltek, innen indultak, de itt élt Ferrari Violetta, Psota, Garas, Faragó Vera, Bodrogi Gyuszi is. Néhány háznyira egymástól nőttünk föl. És lakott a házunkban egy nagyon csúnya kislány, aki akkoriban statisztált a Nemzeti Színházban, és olykor megengedte, hogy elkísérjem. Nekem az volt a mennyország! A kakasülőről nézhettem a bálványaimat a színpadon, Bajor Gizitől Jávor Pálig! Tehát a nyomor, szegénység közepette is nagyon szép, boldog gyermekkorom volt. Éltem a magam önfeledt életét, eszembe sem jutott, hogy lehetne ezen kívül valami más is, mint a Sorstalanságban. Aztán amikor jött 1944, én egyszerűen nem értettem, felfogni nem tudtam, hogy itt mi történik. Belecsöppentem valamibe, amiről addig fogalmam sem volt. Később aztán nagyon is lett. Elvitték anyámat, elvitték apámat, engem valamiért valamelyik szomszéd kirángatott, és bújtatni kezdtek, aztán bújtattak mások. Akkor kezdtem eszmélni, hogy miért is? Anyámat soha többé nem láttam, később tudtam meg, hogy a Dunába lőtték. Apámat koncentrációs táborba vitték. Onnan ugyan hazajött, de már nagyon beteg volt, és nemsokára őt is elveszítettem. Életben maradt rokonok adtak egymásnak kézről kézre, amíg itthon voltak, mert közben sorra vándoroltak el. Ők találták ki, hogy okvetlenül szakmát kell tanulnom. Az egyik ötlet az volt, hogy legyen belőlem vasszerkezeti lakatos. Elhelyeztek a Láng Gépgyárba, és ott rámutattak két vastömbre, hogy azokat hegesszem össze. Egy pöttynyi helyen sem ért össze a kettő. Nyomban kivágtak. Jött a még jobb ötlet, hogy legyek épület-villanyszerelő. Fel kellett mennem egy tizenöt méter magas létrán a csarnok tetejére, hogy kivéssem a vezeték helyét, ám míg dolgoztam, leszakadt a mennyezet, engem meg jól megcsapott az áram, ami után nemigen marasztaltak az iparban…

– Közben készült el a magyar filmtörténelem klasszikus alkotása, a Valahol Európában, amelyben kulcsszerepet kaptál. Sőt egy mondatod, hogy: „Könyörgöm, akasszuk fel!”, a mai napig szállóige…

– Különös történet. Bátyám akkorra már jelentős karriert csinált, lévén, hogy a Népszínház mozipénztárosa volt, és ő járt be a központba filmeket kölcsönözni – tehát bennfentes információi voltak. Ő szólt, hogy Szirtes Laci bácsitól – Szirtes Tamás apukájától – hallotta, hogy utcagyerekeket keresnek statisztának Radványi Géza készülő filmjéhez. Emlékszem, hogy kétezer hozzám hasonló utcagyerek gyűlt össze a válogatásra a filmgyár udvarán, és Géza bácsi magához intett, megsimogatta az arcomat, a szemembe nézett, és jelzett, hogy álljak oda a többi beválasztott kölyök közé. Ennyi volt. Ami pedig az alakításomat illeti: nos, ez eredetileg egy komolyabb szerep lett volna, egy gyerekről, akinek a szeme láttára akasztják fel a szüleit, aki ettől valósággal megőrül, és innen jön az akasztási fóbiája. A vágás közben azonban kiderült, hogy hosszabb az anyag, sok mindent ki kell hagyni belőle, és ez az előzmény is kosárba került. Maradt az, hogy minden előzmény nélkül időről időre megszólalok, hogy: „Könyörgöm, akasszuk fel!”, és ez elhíresült valahogy.

Ha kíváncsiak vagytok az interjú folytatására, lapozzátok fel a 2017/20. Nők Lapját!

Szöveg: Szegő András

Fotó: Fiala De Gábor