Sosem volt „művész úr” – Sinkó Andrea mesélt édesapjáról, Sinkó Lászlóról

Lassan két éve, hogy el kellett búcsúztatnunk Sinkó Lászlót, a nemzet művészét, akiről most lányát, a sikeres sportoló Sinkó Andreát kérdezte Szegő András.

– Édesapádra úgy emlékszem, mint a tökéletes úriemberre, aki mindig abszolút udvarias, tapintatos, kimért, kedves volt.

– Nagyon jól mondod, tényleg pontosan ilyen volt!

– Ám egyszer az éjszaka kellős közepén hívott fel telefonon, és torkaszakadtából beleüvöltött a kagylóba!

– Apu??

– A szöuli olimpia alatt, amikor kiderült, hogy a legjobb hat között végeztél! Boldogságában végighívott néhányunkat, akikről tudhatta, hogy ez nekünk is milyen örömöt szerez…

– Ezt nem mesélte, de amilyen elszánt drukkerem volt, teljesen el tudom róla képzelni! Aztán ezen az olimpián történt még egy nagyon emlékezetes eset. A verseny után kérdezte Gyulai István, hogy szeretnék- e beszélni a szüleimmel. Akkor még nem volt se mobil, se számítógép, a telefonhívásra órákig kellett várni, persze, hogy szerettem volna! Semmit jobban! Mondta, hogy menjek fel a tribün tetején lévő tévés kabinba. Felrohantam, felvettem azt a böhöm nagy fejhallgatót, és a vonal túlsó végén apuék voltak. Ott örömködtünk a verseny után, ők elragadtatottan áradoztak rólam, én pedig már akkor is a lényeget megragadva arról érdeklődtem, hogy a képernyőn keresztül nem tűntem-e daginak… Lehettem akkor mindenestől negyven kiló, de ez volt a heppem, és legalább nyolcszor megkérdeztem, lévén, hogy egymás között vagyunk. A beszélgetés befejezése után tudtuk csak meg, hogy a csevegésünk élőben ment a rádióban, és egy ország hallgatta…

– Nekem egyszer egy nagy bajnok, megfeledkezve arról, hogy szintúgy élőadásban van, elmesélte, miként csempész majd be egy rakomány farmert. Szerencsére aranyérmes lett, és emiatt az elmondottakat „nem hallotta meg” az erre illetékes hatóság.

– Mi akkor, persze utólag, csak attól féltünk, hogy önfeledtségünkben nem használtunk-e véletlenül szaftosabb, vaskosabb kifejezéseket, ami előfordul olykor, amikor tudjuk, hogy „egymás közt vagyunk”, de szerencsére kiderült, hogy nincs miért pironkodnunk, ösztönösen is illedelmesek voltunk.

– Apukádban mindig nagyon erős volt a sport iránti vonzódás, szinte nosztalgikus vágyódás.

– A testnevelő tanára, Iglói Mihály világhírű futóedző volt, a kor legnagyobb atlétáinak, Iharos Sándornak, Rózsavölgyi Istvánnak a mestere. Ő plántálta bele ezt a rajongást. Nem volt olyan sportesemény a televízióban, amit ne nézett volna. Ha hajnalig kellett fennmaradnia, akkor ott ült a készüléknél addig… Nézte a tévét, hallgatta a rádiót, előtte pedig mindenütt szanaszét sportújságok.

A teljes interjút a Nők Lapja 2017/16. számában olvashatjátok el.

Szöveg: Szegő András

Fotó: Németh Gabriella