„A kultúra a szüleink, nagyszüleink életének lenyomata” – Közeli Káel Csabával

Káel Csaba szenvedélyesen hisz a kultúrában és abban, hogy a művészettel való találkozásnak hatalmas ereje van. Rendkívül változatos pályát tudhat maga mögött: számtalan videoklip, reklámfilm fűződik a nevéhez, segédkezett több televíziós csatorna születésénél is, a nemzetközi művészeti szcéna operarendezői, filmrendezői sikereit jegyzi. 2011-től a Müpa vezérigazgatója. Oravecz Éva Csilla interjúja.

– Ha filmet forgatna az életéről, mi lenne az a motívum, ami az egész filmen végigvonulna?

– Az az életszeretet, amit az ember az őseitől örököl. Az én őseim képtelen helyen találkoztak, egy Borsod megyei bányászfaluban. Mamámékat ide telepítették, apáméknak pedig elvették Széphalomnál a földjeiket, apámat mint kulák gyerekét, kitették a sárospataki gimnáziumból. Ők normális esetben nem találkoztak volna, hiszen az egyik pesti polgárlány volt, a másik parasztfiú. A szenvedély hozta őket össze. Anyám a maga polgári módján esett szerelembe, apám viszont úgy, mintha a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című filmből lépett volna ki. Elkötött egy kiskocsit, rátett egy cigánybandát, és szerenádot adott anyámnak.

– Soós Imrének való szerep.

– Amikor valaki azt mondja, a kultúra elvont dolog, azt mondom: nem az. A kultúra a szüleink, nagyszüleink életének lenyomata. Ami abból hozzánk átszűrődött, és amit tovább tudunk adni. A kultúránk és az identitásunk ugyanaz, és Kassák mondta, hogy az osztályharc leginkább egy családon belül érzékelhető, mert ha két különböző osztály tagjai házasodnak össze, a feszültség tapintható lesz. Én is éreztem a családunkban. Más szemléletű volt apám, aki a földet értékelte, miközben beszélt két nyelvet, és a magyar irodalom legszebb verseit kívülről tudta. Közös vonásuk volt anyámmal, hogy mindketten imádták a zenét, szerettek énekelni és táncolni. Az ötvenes évek minden nehézsége ellenére a szüleim tudtak élni.

– Min veszett össze a szolfézstanárával, ami miatt abbahagyta a zenetanulást?

– A Kodály-módszerre büszkék vagyunk, de az én gyereklelkem nehezen vette be a módszertanát. Szerettem volna azonnal hangszerhez jutni, helyette le kellett ülni szolmizálni.

– Ma is türelmetlen?

– Ami igazán érdekelt, arra mindig rászántam az időt, és ez a képzőművészet volt. Festőművésznek készültem. Lenyűgöztek az olvasmányaim, főleg a reneszánszról szóló könyvek, onnan jöttek az eszményképeim. Rajzszakkörbe jártam, majd elkerültem a Tokaji Művésztelepre, ahol a mai magyar festészet krémje tanított. Sorra nyertem a rajzpályázatokat, a gimnáziumban viszont a matektagozatot választottam, úgy gondoltam, rajzolni már tudok. Nem bántam meg, megtanított a strukturális gondolkodásra.

– Az építőmérnöki diplomáját használta bármire?

– Tovább erősítette bennem a strukturális gondolkodás fontosságát.

– Hogy lényeges, hogy egy épület szép legyen, de az se árt, ha nem dől össze?

– Ami nemcsak egy épületnél számít, hanem egy opera-előadásnál vagy filmnél is. Az alkotásban, a létrehozásban fontos a kreativitás, a kockázatvállalás és a fantázia. De ehhez ott kell, hogy legyenek a sziklaszilárd alapok. Amit megteremtünk, annak meg kell állnia a saját lábán.

Káel Csaba az interjú folytatásában – a Nők Lapja 2017/16. számában – többek között a kreativitás fontosságáról és a minőségi kultúráról is nyilatkozik. Keressétek a magazint április 25-ig az újságosoknál!

Szöveg: Oravecz Éva Csilla

Fotó: MÜPA/Csibi Szilvia