Hogyan váltsuk valóra gyerekkori álmainkat?

És mikor ébredjünk fel hozzá... Vass Virág írása az életközépi válságról.

A középkorúak élete csupa panasz. „Csak adósság van és adó – írta egy negyvenkét éves száznyolcvan éve. – Az ember el sem tudja képzelni, mi vár rá így öreg napjaira.” Mellesleg megemlíti, hogy Bécs és Baden között látta az első vasutat, egy Stephenson nevű angol találta fel, de nem lesz nagy jövője. Egy másik negyvenkét éves – ismerősöm a Facebookon – így írja le az életközépválság képletét: álmok osztva realitással plusz szarkalábak. Ennyike!

Negyvenedik születésnapja felé közeledve Randyn, a Carnegie Mellon Egyetem informatikai professzorán eluralkodott a sürgető érzés, hogy változtatnia kell az életén. Zavarba ejtően jóképű volt, igazi Casanova. Édesanyja is csak így emlegette szomorú félmosollyal: „A fiam doktor, de sajnos nem az a fajta, aki segít az embereken.”

Randy Pausch egyébként elég menő dolgokat talált fel, a virtuális valóság fejlesztőjeként komoly hírnévre tett szert. Ám ami a valós életet illeti… Nos, egyetemi mentora egyszer átkarolta Randy vállát, és azt mondta neki: „Milyen kár, hogy ilyen arrogáns vagy, ez sajnos nagymértékben korlátozni fog az életben.”

Randy Pausch-t a Time magazin néhány évvel később mégis a világ legbefolyásosabb emberei közé választotta. Randy ugyanis negyven körül belehúzott. Feleségül vette álmai asszonyát, három tündéri gyermekük született gyors egymásutánban, két fiúcska és egy kislány. Tudományos pályáját rengeteg díjjal honorálták, legnagyobb sikerét mégis az Utolsó előadás című egyetemi beszédével aratta.

„Hogyan kezdjünk el élni negyven körül?” – tette fel a kérdést Randy a katedrán, és a nyomaték kedvéért mindjárt lenyomott néhány félkezes fekvőtámaszt. Hogy mindenki lássa, negyvenes férfi – ként milyen kirobbanó formában van. Olyan negyvenes férfi ként, akinek már csupán hat hónapja van hátra.

Az amerikai egyetemeken gyakran kérik fel a professzorokat egy úgynevezett „utolsó előadásra”, vagyis arra, hogy képzeljék el, mit mondanának életük utolsó ilyen alkalmán, mit szeretnének örökül hagyni az utókornak. Randynek végül nem kellett elképzelnie ezt az abszurd helyzetet, mert a felkérés után gyógyíthatatlan rákos megbetegedést diagnosztizáltak nála. A Hogyan érhetjük el gyerekkori álmainkat? című előadása – amely a statisztikák szerint minden idők leghatásosabb életközépi válsággal foglalkozó beszéde lett (megnézhető a YouTube-on, könyv formájában is megjelent) – mégsem a halálról szól, hanem az életről. És annak minden egyes csodálatos pillanatáról.

AZ ÉLET DELÉN

Amit ma agyonhasznált szóval életközépi válságnak neveznek, azt Jung úgy fogalmazta meg, hogy „az élet délutánján nem élhetünk a délelőtt programja szerint”. A világhírű analitikus az életünket a napjáráshoz hasonlította: van délelőttje, délutánja, teljesen más teendőkkel, energiákkal, fényviszonyokkal. Délelőtt az ember a külső világban aktív, az ifjúkornak a kifelé fordulás a feladata, szakmát választ, karriert épít, párt talál, családot alapít. Délután pedig fokozatosan visszahúzódik a saját köreibe, befelé fordul, önvalója mélyebb megélésére törekszik.

Az átmeneti időszak sohasem egyszerű. Egyrészt nem mindig értesülünk róla, hogy már túljutottunk a delelőn, és még lázasan kapálózunk olyan feladatokban, amely inkább a fiatalok dolga. Másrészt, ha mindent elértünk, amit ifjúkorunkban kitűztünk, nos, akkor egyrészt nagyon szerencsések, másrészt minden bizonnyal olyan ambiciózusak vagyunk, hogy a visszahúzódásnak a gondolatára is elkékülünk.

Harmincas éveinkre az élet egyre nyilvánvalóbb lesz. Eldől, milyen szakmai területen vetettük meg a lábunkat, alapítottunk- e családot, és ha igen, kivel, választási lehetőségeink száma egyre behatároltabb. Az álmodozás helyét átveszi a napi rutin, fokozatosan elhalkítjuk azokat a hangokat, amelyek egy másik élet felé hívnának minket.

Sokan hasonlítják az emberi élet ciklusait egy boltíves formához, ahol a csúcs után lefelé fordul az életút íve. Van azonban egy kortárs gondolkodónk, aki azt hangoztatja, hogy eljött az ideje a paradigmaváltásnak. Jane Fonda hollywoodi színésznő egy évet töltött öregedéskutatással.

„Sok forradalom volt az elmúlt évszázad során – írja Prime Time című könyvében –, de valószínűleg egyik sem volt olyan jelentős, mint az élettartam-robbanás. Manapság harmincnégy évvel tovább élünk, mint a nagyszüleink. Gondolják csak el! Ez kitesz egy második felnőttkort. Viszont a kultúránk még nem barátkozott meg azzal, hogy ez mit is jelent.”

Ha ti is hasonlóan gondoljátok, érdemes elolvasni a teljes cikket a Nők Lapja 2017/16. lapszámában!

Szöveg: Vass Virág

Illusztráció: iStock