Gyerekkora óta papnak készült – Kálmán Peregrin, ferences rendi szerzetes életmeséje

Ritka, hogy egy fiatal szinte gyerekként eldönti, mi lesz a hivatása, és amellett kitart egy életen át. Ha van egyenes életút, Kálmán Peregrin ferences szerzetes pap életútja annak mondható. Árvai Magdolna írása.

Mátraverebély – Szentkút. Parányi település, de nincs magyar ember, aki ne hallott volna a katolikus zarándokhelyről, nemzeti kegyhelyünkről. A szent kutat rejtő völgyben a fák magasak, mintha a földet össze akarnák kötni a mennyel. Csend, madárcsicsergés, jó levegő, mondhatnám, földi paradicsom, ahol az elme, a nyugalom, a béke természetesen ereszkedik az emberre. Pedig nincs ott semmi különös, csupán a természet egyszerű csodája, Isten földi jelenléte.

Kálmán Peregrin OFM (Ordo Fratrum Minorum – Kisebb Testvérek Rendje – a szerk.) sietve közeleg, a napjai sűrűk, miközben azt gondolnám, csak a világiaknak sok a teendője.

– Aki szeretné teljesíteni, amit az Úristen rábízott, hivatásból, lelkesen dolgozik, annak mindig akad munkája – mondja a fiatal, mosolygó szemű pap.

Az egyházi vezetőket mindig sajátos légkör lengi körül, makulátlanoknak látjuk őket, akik magasztosabb életre hivatottak, mintsem az adminisztratív teendők elvégzésére. Sajátos életet feltételezünk nekik, holott ők is „csak” emberek, sokszor ugyanazokkal a problémákkal küzdenek. Kálmán Peregrin élete erre jó példa, szerzetes és pap, kegyhelyigazgató és házfőnök egyszerre. A szakrális és a világi különös egyvelege szövi át életét.

– A Jóisten segítsége mellett állandó „útkeresés”, feladattisztázás szükséges annak eldöntéséhez, mikor, hol kell hangsúlyosabban jelen lennem: a papi, szerzetesi vagy éppen a szervezői életmódban. Házfőnökként összehangolom a kolostor életét, elosztom a feladatokat, és ugyanezt teszem a kegyhely irányításában is a munkatársaimmal. Döntéseimben az motivál, hogy a kegyhely és a rendház élete elmélyüljön, aki csak teheti, otthon érezze magát. Rendtársaimmal nem csupán munkatársai, testvérei vagyunk egymásnak, hanem kritikusai is, így alakítjuk, formáljuk is a másikat. A kritikát általában viccbe ágyazva fogalmazzuk meg egymásnak – mondja Peregrin atya, aki jól viseli a kritikát, ha az építő, viszont a felesleges okoskodást és az arrogáns méltatlankodást nehezen tűri.

ÓRÁKAT TÖLTÖTT A TEMPLOMBAN

A Kálmán család Érden élt, vallásosan nevelték a gyermekeiket. Peregrin atya azt meséli, számára nem volt kérdés
a hivatásválasztás.

– Utólag visszatekintve, azt mondhatom, a budai és a pesti ferences templom ragyogása, a szentek képei és szobrai, ez a vizuális hatás nekem, a gyereknek már azt üzenték, helyem van ebben a nagy látomásban. Azok a ferencesek pedig, akik a földön jártak, de akikkel elsőként e barokk szentek társaságában találkoztam, valamiképpen visszatükrözték azt, amit Assisi Szent Ferenc életéről egy kiskoromban kapott képeskönyvben láttam. És ez végigkíséri az egész életemet, ugyanis sosem éreztem azt, hogy szakadék tátongana a Szent Ferenc-i eszmény és rend egészének mindennapjai között – mondja Kálmán Peregrin a gyermekkorára emlékezve, amikor órákat töltött a templomban, amíg nővére németórán volt.

Kálmán Peregrin életéről és elgondolkodtató napi rutinjáról a Nők Lapja 2017/15. lapszámában olvashattok bővebben.

Szöveg: Árvai Magdolna

Fotó: Körmendi Imre