„Soha nem éreztette, hogy miattunk feláldozta volna önmagát” – Nagy-Kálózy Eszter mesél édesanyjáról

Nagy-Kálózy Eszter gyakran az édesanyja ágya mellett üldögél mostanában, és ez aznap is így volt, amikor megtudta, hogy megkapta a Kossuth-díjat. A férje, Rudolf Péter hívta fel, hogy most érkezett a levél, de ő először nem is hitte el, hogy ez lehetséges. Rist Lilla interjúja.

– Amikor értesültem a hírről, először zavarban voltam, lassan fogtam fel, annyi minden pergett le bennem másodpercek alatt. Édesanyám viszont végtelenül büszke volt rám, ő most nyolcvanhét éves, és amióta ágyban fekvő, mindennaposak lettek a találkozásaink.

– Ezek szerint az édesanyja már nem volt annyira fiatal, amikor ön megszületett. Volt ennek valami oka? Talán a munkája nem engedte?

– Valóban, a nővéremmel viszonylag későn születtünk. De egyszerűen a természet akarta így. Édesanyám pénzügyi előadóként dolgozott éveken át, bár szeretett volna színésznő lenni. A háború utáni körülmények azonban nem tették lehetővé, hogy megvalósuljon a vágya. Volt olyan időszak, amikor hárman maradtak, ő, az édesanyja és az öccse, hirtelen kenyérkeresővé kellett válnia, pedig csak tizenhat éves volt. Azonban bárhol is dolgozott, mindig csatlakozott amatőr színjátszó csoportokhoz, verseket mondott, rengeteget olvasott. Ismerte az egész magyar- és világirodalmat, jártas volt a drámairodalomban, mindig tudta, mit melyik könyvben találok. Mert nagyon sok könyvünk volt otthon, ami annak köszönhető, hogy a munkahelyén könyvárusítást is vállalt, azokat az úgynevezett olcsó könyvtári könyveket árulta, és ezért rengeteg mű sorakozott a könyvespolcainkon. Megtalálta ezekben a feladatokban és főképp az anyaságban önmagát, nem lett keserű amiatt, hogy fel kellett adnia a színésznőségről szőtt álmait. Soha nem éreztette, hogy miattunk feláldozta volna önmagát.

– Mire emlékszik a gyerekkori évekből?

– Gyöngyösön születtem, de Tatabányán kezdtem el iskolába járni, mert édesapám bíróként ott kapott állást. Az általános iskolában és a gimnáziumban is olyan irodalomtanáraim voltak, akik támogattak, segítettek, elkísértek a szavalóversenyekre, bíztak bennem.

– Ez azt jelenti, hogy kezdettől fogva színésznő akart lenni?

– Mindig!

– Nem lehet, hogy az édesanyja ültette el ezt a vágyát?

– De, biztos. Bár nem tudom, hogy vajon az anyatejjel vagy valamikor később. Arra viszont biztosan emlékszem, hogy amikor már tudtam beszélni, azt mondtam, színésznő leszek. Anyukám rengeteg verset, mesét olvasott nekem a sok háztartási munka mellett, amit el kellett végeznie. Akkoriban nem voltak automatizálva a háztartások, sokkal több feladatot kellett megoldani, mégis mindig ki tudtam erőszakolni vasárnap délutánonként, hogy lefeküdjünk az ágyra, én hozzá bújtam, ő pedig olvasott nekem. Később, amikor már versenyekre jártam, segített kiválasztani a költeményeket, és a felkészülésben is ő volt a támaszom.

– Mennyire volt kemény kritikus?

A választ, valamint az interjú folytatását a Nők Lapja 2017/15. számában olvashatjátok el.

Szöveg: Rist Lilla

Fotó: Németh Gabriella