A Hang és egy kiállítás képei – Simándi Katalin mesél édesapjáról, Simándy Józsefről

Nekünk, magyaroknak ő volt A Hang. Ahogyan bársonyos, melengető tenorján a Hazám, hazámat énekelte, azzal a nemzeti emlékezet részévé vált. Legkisebb gyermekének megadatott, hogy az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet munkatársaként édesapja emlékére állandó és vándorkiállítást hozzon létre munkatársaival. Hulej Emese interjúja.

simandi katalin

– Meglepődtem, hogy a nevét i-vel írja.

– A Simándi felvett név, édesapám is eleinte i-vel írta. A színházi szokás, a tisztelet hatására alakulhatott ipszilonná.

– Tavaly volt édesapja születésének századik évfordulója, ezért jött létre a kiállítás a Bajor Gizi Színészmúzeumban. Sokat dolgozott vele?

– Kemény háromnegyed év volt, míg Sipőcz Mariann kolléganőmmel összeállítottuk az anyagot. Beástam magam a pályafutása emlékeibe, színlapokat, plakátokat, cikkeket, felvételeket válogattunk. Megmaradtak a noteszei, ezeket 1944-től vezette, és pontosan leírta, mikor, hol lépett fel, hányadszor énekelte az adott operát, szerepet. Még a rajongói levelekből is válogattunk. A leveleket tartalmazó papírdobozok között találtam egy dobozkát, azokban volt a sok gratuláció, amit a szüleim a születésem után kaptak. Ezekről nem is tudtam. Valójában ez is neki szólt, nem nekem. Egyébként ez a legnehezebb. Eldönteni, hogy valami magamért történik, vagy édesapám miatt. Ősszel behívtak a rádióba, és akkor tudatosult bennem, nem én vagyok érdekes, hanem az, hogy a lánya vagyok. De akkorra már bele tudtam ebbe állni, el tudtam fogadni.

– A sok feldolgozott anyagból kiderült valami új? Olyan, amit eddig nem tudott?

– Édesapám ötvenöt éves volt, amikor születtem, a pályája végén járt. Még láttam őt néhány szerepében, de amikor édesanyámmal elkezdtük a fotókat válogatni, megismertem a fiatalkori énjét is. Rácsodálkoztam, milyen szép férfi volt. És új volt az ötvenes- hatvanas évek színházi, színpadi világa, a jelmezek, a díszletek.

– Mit gondol arról, hogy az édesapját mindenki Bánk bánnal azonosítja?

– Egy interjúban neki is feltették ezt a kérdést. „De hát tudok én mást is énekelni…” – ezt válaszolta. Kettősség volt benne ezzel kapcsolatban. Egyfelől felvállaltan vitte a Bánk bánt, sokat jelentett neki, másfelől volt még harmincnégy másik szerepe. Nagyon szerette például az Otellót is. De énekelt olyan operákban, daljátékokban, amelyeket csak a rádióban vettek fel.

– Milyen volt színpadon látni?

– Mondhatom, hogy végigsírtam a gyerekkoromat, mert az én apukám mindig meghalt a színpadon. A Hunyadiban lefejezték, az Otellóban öngyilkos lett, a Bánk bánban ott áll egyedül a felesége és a fia halála után. Emlékszem, amikor az Aidában bezárták a barlangba, azon morfondíroztam, meddig bírja ki levegő nélkül.

A teljes interjút a Nők Lapja 2017/11. lapszámában olvashatjátok el.

Szöveg: Hulej Emese

Fotó: Nagy Attila