Állj meg! Lassíts le! Akarj kevesebbet! – A „kevesebb több” trend és ami mögötte van

Egyszerűbben élni. Szellősebben. Szerényebben. Nyugodtabban. Lassabban. Fenntarthatóan. Átláthatóan. A régi erények és a legújabb trendek megnyugtató ölelésében. Jólesne így élni? Elhiszem. Vass Virág írása.

kevesebb tobb

Ötévenként autót cserélni? Az olyan kilencvenes évek! Jó lesz a régi. De még jobb egy bicikli. Nem kell új tévé. Nem kell tévé. Új telefon. Elég a buta. Menő a házi koszt. A garázsvásár. Teát inni termoszból. A tea jó.

A szociológusok ízlelgetik az új hívószavakat: „downshifting” (lelassulás, a pörgés visszafogása). Vagy: „időszuverenitás”. Igen, úgy tűnik, nyakunkon egy új generáció másfajta értékekkel, másfajta célokkal. Inkább lemondanak olyan vagyontárgyakról, amelyek a korábbi nemzedékek számára az identitás részét képezték. Nem akarnak saját lakást. Lakáshitelt. Nem kell álomfizetés, szuper karrier. Eleve reménytelen vállalkozás, és különben is, ki tudja, hol fognak tíz év múlva élni? A jelenben. Azt mondják makacsul. Ez az ő nagy pillanatuk. Melyik? Hát ez. Ami éppen most van. Távolabbi célokról hallgatnak. Hiányoznak a mértékeik ahhoz, ami eléjük tárul. Míg én, begyöpösödött X generációs, beszélni vagyok kénytelen vagy cselekedni, hogy bebizonyítsam magam. A középkorosztályban is egyre többen döntenek úgy, hogy alacsonyabb fokozatra kapcsolnak. Hogy nem hajlandóak azért hajtani, hogy a munkahelyi stresszért cserébe több pénzt kapjanak, és megvegyék a sokadik holmit, amitől zsúfoltabb lesz az életük, amit tenni, venni, karbantartani kell, takarítani, időt szánni rá. Egyszerűen megtagadják az engedelmességet. Elköltöznek a Bakonyba egy parasztházba, ahol távmunkából élnek. Vagy otthagyják a topmenedzseri állásukat, és elutaznak Mexikóba bébiszitternek. Lángossütőt nyitnak a Kajmán-szigeteken.

Észrevették? Még nem? Az értékek átértékelése gyanús folyamat. Nem tudhatjuk, kinél, mikor jön el a pillanat, amikor a veszélyérzete az összes vészcsengővel jelezni kezd: észnél kell lenni! Gyanakodni kell az egyezményeikre, mindenfélére, amellyel meg akarnak vesztegetni, el akarnak csábítani!

Emlékszem, amikor egy francia barátom, aki cserediákként járt nálunk, kifordult az akkor még újdonságnak és tinizarándokhelynek számító gyorsétteremláncból. Úgy hátrált kifelé a színtelen, sűrű illatból, mintha a purgatóriumba tévedt volna, babonásan rázta a fejét a menüsorra: nem földi, nem ismerős, nem emberi. Én ezt akkor roppant sznob dolognak tartottam. Valamifajta vállveregetős nyugati fölénynek: örvendezz csak, hogy beköszöntött a civilizáció, nekem már csömöröm van tőle! Franciaórán a videoleckében amiatt kesergett a családfő, hogy a postaládája tele van reklámvackokkal. Én akkoriban sok kamaszlányhoz hasonlóan gyűjtöttem – nem tudni, mi célból, hisz rendelni nem tudtunk belőle – a Németországból örökölt Quelle-katalógusokat. Bespájzoltam, mint a mókus novemberben, ott sorakoztak az ágy alatt, egy valamikori kispolgári kincsekben gazdag jövő, a giccses függönyök, praktikus konyhai eszközök, a hét napjainak nevét viselő bugyiszettek kacér ígéretével.

NYÍLT LEVÉL A CIPŐSSZEKRÉNYHEZ

Két ruhásszekrény volt a családban. Egy beépített akasztós gardrób, körülbelül százhúsz centiméter széles, és a gyerekszobában egy nyolcvan centis ruhásszekrény, továbbá polcok, fiókok és egy cipősszekrény az előszobában. Elfért benne az egész családunk élete. A nappaliban csak könyvespolcok sorakoztak, az egyikre bepréselve állt a böhöm nagy színestévé. Mindenünk megvolt. Szerintünk divatos ruhák, hely a karácsonyfadíszeknek, és könyvek, könyvek, könyvek (plusz a katalógusaim). Alig ötven négyzetméteren. Álmodni sem mertem volna, hogy felnőttként olyan lakásban élek majd, ahová számítógéppel fogom megtervezni a beépített szekrényt. Ahol elfér egy nyolcszemélyes étkezőasztal. Emlékszem a költözés pillanatára. A lakás hatalmasnak és üresnek tűnt. Most, tizenöt évvel később, tele van holmikkal.

Mindannyiunk lakása tele van holmikkal. A kaliforniai UCLA egyetem szociológusai végeztek egy kutatást arról, hogyan használjuk a huszonegyedik században a rendelkezésünkre álló teret. Harminckét középosztálybeli család otthonát mutatták be, átlagos, kétkeresős családok háztartását, lakáshitellel, gyerekekkel, számítógéppel. Nagyvárosokban, eldugott falvakban. Szekrényekből kizuhanó holmik, túlzsúfolt fürdőszobapolcok, konyhapultok, teleshopos fitneszgépre dobált ruhák, garázsokban sorjázó kartondobozok, nappaliban heverő gyerekjátékok… A reklámokból sugárzott otthon-idillnek valamilyen torz, túlzsúfolt mása rajzolódott ki a kutatásból. A teljes Life at Home in the Twenty-First Century – 32 Families Open Their Doors-vizsgálat megtekinthető a YouTube-on.

A cikk folytatásában, a Nők Lapja 2017/9. számában bővebben olvashattok többek között arról, hogy soha ekkora bőségben nem éltek még az emberek a világtörténelem során. Ha ide kattintotok, akkor pedig konkrét tippeket találtok arra vonatkozóan, hogyan lehet fenntarthatóbbá tenni a hétköznapi életünket.

Szöveg: Vass Virág

Illusztráció: Getty Images