Késői gyerek voltam – Ráckevei Anna mesél édesanyjáról

Szeretetteljes, nyugodt, boldog gyerekkor, varázslatos, béketeremtő anyuka, mesebeli kert, két báty – Ráckevei Anna emlékei a múltból sokunkban felidézik saját gyerekkorunkat. A művésznő Szegő Andrásnak mesélt édesanyjáról, aki afféle lelki akkumulátort jelentett számára.

rackevei anna

– Mesélte, hogy amikor eljött otthonról, tehát, úgymond’, „kikerült az életbe”, sokáig minden hangosabb szóra összerezzent, annyira csendes, békés gyermekkora volt.

– Ez olyan mélyen belém rögzült, hogy a mai napig problémát jelent, ha hangos szót hallok! Ha valaki emelt hangon beszél, azt hiszem, haragszik vagy indulatos, megszeppenek, és nem tudom, hogy ilyenkor hogyan kell megőriznem a békémet. Ahogyan múlik az idő – márpedig iszonyú gyorsan múlik! –, úgy csodálom egyre inkább anyukám különleges érzékét, tehetségét, ahogyan kezelni tudta a mindenféle indulatokat maga körül. Hogy miként tudott elébe menni konfliktusoknak és szép szóval elrendezni mindent, mielőtt előtörtek volna a szenvedélyek. Vagy éppen angyali türelemmel kezelni azokat, ha már forrponton voltak. Valahogyan mindig úgy alakította maga körül a világot, hogy mindenki el tudja mondani a gondját, baját, problémáját, mielőtt azok még düh, harag, indulat formájában burjánzani kezdtek volna a lélek mélyén, vagy kitörtek volna. Bátyáim több mint tíz évvel idősebbek nálam, és azt mondják, hogy anyu már fiatalabb korában is ilyen volt. Hordozta a személyiségében, életkorától függetlenül. Én későn jövőként is olyan csodálatos anyának örvendezhettem, mint jóval korábban a testvéreim.

– Ön szerint tényleg számít az, hogy valaki késői gyerek vagy sem?

– Szerintem számíthat. Egyesek állítják, hogy a későn jött gyerekek tehetségesebbek, de ezzel úgy vagyok, hogy a csuda tudja. Arany János esetében igaz volt, az én esetemben nem okvetlenül. Most visszatekintve úgy vélem, talán több mindent tudtak átadni nekem, ami életük során tapasztalatként felhalmozódott bennük. Hogy türelmesebbek voltak… Nagyvonalúbbak…

– Ugyanakkor meg a késői gyerekek hajlamosabbak a szorongásra, mivel tudat alatt is érzik, hogy limitáltabb az idő, amit együtt tölthetnek.

– Én tizenegy éves koromban veszítettem el apámat… Őt alig ismertem. Kedvezőtlen származása miatt a Csepel Vas- és Fémművekben kaphatott csak munkát. Éjszaka dolgozott a kohónál, nappal pedig aludt, vagy ha tehette, kijárt a kis szőlőnkbe, és ott tevékenykedett. Inkább a jelenlétének, szigorúságának hatására emlékszem. Meg arra, hogy milyen nagy örömöt jelentett, amikor hetente egyszer vagy kétszer ő vitt el balettozni, és várt a gyakorlás végén. Viszont arra is emlékszem, mennyire szíven ütött, amikor a végén azt mondták a többiek, hogy „siess, Anna, itt vár a nagypapád!”. Azért is fájhatott annyira, mert valójában legbelül, nem megfogalmazva, éreztem én a korbéli távolságot. Hogy ők nagyon másként látják a világot, másként gondolkodnak. Lelkem mélyén irigyeltem az osztálytársaimat, akiknek fiatal szüleik voltak, és amolyan baráti-barátnői viszony alakult ki közöttük, anyukám viszont negyvenéves volt, amikor megszülettem. Ebből is alakulhatott, hogy gyerekfejjel megfogadtam: én majd minél korábban anya leszek! Az én gyerekemnek ne kelljen emiatt szorongania. Ehhez képest a fiam születésekor már negyvenöt éves voltam! Hát így tegyen fogadalmakat az ember…

– Mit gondol, a fiának is lehettek-lehetnek hasonló szorongásai?

A választ az interjú folytatásával a Nők Lapja 2017/7. számában olvashatjátok el.

Szöveg: Szegő András

Fotó: Németh Gabriella