„Az élet megélése mindig jobban érdekelt…” – Címlapinterjú Liptai Claudiával

Nem is olyan régen, a múlt században, a Vígszínházban interjút készítettem egy akkor még teljesen ismeretlen, hevesen gesztikuláló, rekedtes nevetésű lánnyal, akiben volt valami… Mi volt? Tehetség? Pimaszság? Szenvedély? Akkor az a szó jutott eszembe: energia. Ahogy a színház folyosóján utánanéztem, arra gondoltam: nem lepne meg, ha láva és hamu ömlene a nyomában.

liptai claudia

Figyelem Liptai Claudiát, néhány hét, nap lehet hátra a kisfia érkezéséig. Mohó, női kíváncsisággal fürkészem az arcát, látni-e a jeleit? Tűnődő. Szelíd. Fáradt. Boldog. Nagyon szép. Nyugtalanul veszem észre, hogy minden egészen új számomra, amit mond. Pedig már hallottam, olvastam, húsz éve, tíz éve, pár éve. Elmulaszthattam valamit, félreértettem, fogalmam sem volt róla… Töprengek, miként is hozzam szóba. Aztán ő maga mondja ki:

– Attól tartok, egyre inkább beszűkült tudatállapotba kerülök a szülés közeledtével. Már befelé figyelek, minden
energia egy irányba koncentrálódik. Látszik?

– Kicsit. Nem lepne meg, ha interjú közben felállnál, és itt hagynál csapot-papot. Tökéletesen igazad lenne.

– Egyébként sem voltam soha a munkám rabja. Szeretem, élvezem, de ha a mérleg egyik serpenyőjébe a magánéletet teszem, akkor nagyon-nagyon-nagyon sok dolgot kell a másik serpenyőbe pakolni ahhoz, hogy valahogy egy szintre kerüljenek, mert számomra a magánéletnek egyszerűen nagyobb a súlya. A szerelem, a család, a barátok, az emberekhez való viszonyom, egyszóval az élet megélése mindig jobban érdekelt, mint az úgynevezett pályám vagy a karrier. A munkának is azt a részét élvezem a legjobban, amikor összekacsinthatok az operatőrrel.

– Hogy ne tűnjön munkának és egy kicsit szórakoztassalak, mit szólnál hozzá, ha az utolsó mondattal kezdenénk ezt az interjút?

– Ezt hogy érted?

– Egyezzünk meg abban, hogy ez lesz az utolsó mondata ennek a cikknek: „Végül is… mindennek pontosan így kellett történnie ahhoz, hogy most életem egyik legboldogabb időszakáról mesélhessek a Nők Lapjának.”

– Épp most mentegetőztem a szülés előtti beszűkült tudatállapot miatt, és te azt várod tőlem, hogy beszélgessünk
visszafelé?

– Van egy príma elmélet, amely szerint visszafelé haladva el lehet jutni egy történet magváig. Igaz, nem mindenórás kismamákon tesztelték… Mi volt a legutóbbi jelentős fordulópont az életedben?

– Kézenfekvő lenne azt felelni, hogy az, amikor egy új élet megfogant bennem. De ennek az eredője mégiscsak az a nap, amikor Ádámot megismertem. Ha kimerevítem ezt a képet, mint életem egy sorsfordító mozzanatát, akkor látom azt a legutolsó pillanatot is, amikor azt gondoltam, én már sose leszek igazán boldog. Lesznek nyilván örömeim, a kislányom, a munkám hoz sok szép pillanatot, de nem adatik meg többé a szerelem. Tényleg olyan volt az a másfél évvel ezelőtti nap, mint az elcsépelt hollywoodi filmekben: a nőnek éppen elege van, és egyáltalán nem számít rá, hogy a következő snitten találkozik azzal a férfival, akivel aztán majd szinte sziruposan kerek lesz az élete. Tavaly június elseje volt az a nap, amikor megfordult a Föld, hogy precízek legyünk. Akkor találkoztam Ádámmal. Azért mentem oda, hogy egy régi, gyerekkori álmomat valóra váltsam, kitanuljam a cukrászmesterséget. Egyikünk sem sejtett semmit. Csak annyi történt, hogy egyszerre nem töprengtem, és nem éreztem azt, amit egy nappal korábban: hogy az én életemben már nem lesz igazi társ, nem lesz férfi … Nem tudom, érthető-e?

Az interjú folytatásából még több minden kiderül Liptai Claudia életéről – keressétek a cikket a 2016/43. Nők Lapjában!

Szöveg: Vass Virág

Fotó: Zsólyomi Norbert