A siker természetrajza - Vége a magyar depressziónak?

A magyar csapat sikere a futball Európa-bajnokságon, Széll Tamás győzelme a Bocuse d’Oron vagy Budapest sorozatos tophelyezései a világ legszebb városainak rangsorában: az utóbbi időben meglepően sok alkalmunk akadt, hogy magyar sikernek örüljünk. Valóban egy fél évszázados átok tört meg a mostani nyerő szériánkkal?

a siker termeszetrajza

Limpár Imre tanácsadó szakpszichológus szerint először azt érdemes meghatározni, mi egyáltalán a siker.

– Ha a Bakonyban él egy remete, aki nem találkozik senkivel, ő lehet sikeres? – kérdezi a szakember.

– A sikert mindenesetre leggyakrabban három területre vonatkoztatjuk. Az egyik a matéria, azaz az
anyagiak világa: ha ezt és ezt birtoklom, sikeres vagyok. A másik a hatalom, azaz amikor valakinek valamilyen értelemben vett hatóköre van. A harmadik pedig a karrier, a szakmai előrelépés területe. A siker szóhoz furcsa módon a legritkábban kapcsolunk magánéleti asszociációkat. Nem halljuk senkitől, hogy akkor gondolná  sikeresnek az életét, ha az harmonikus és kiegyensúlyozott. Ha én adhatnám meg a siker definícióját, azt mondanám: siker az, ha azt az életet élem, amit szeretnék, és ebbe egyaránt belefér a magánéleti és szakmai siker is.

A pszichológus szerint az idei futball Európa-bajnokság során a magyar csapat ötven éve nem látott sikere nyomán átélt közösségi eufória jóval többről szólt már, mint a foci.

– Végre egy élmény, aminek együtt lehetett örülni, végre egy ügy, ami mögé mindenki be tudott állni. Mindannyiunk ismeretségi körében megtapasztalhattuk, hogy most olyanok is leültek megnézni a magyar-portugált vagy a belga-magyart, akik korábban életükben nem néztek focit. Mintha lehetett volna hallani a kövek hangját, ahogy legördültek az emberek szívéről. Végre a nagyvilág előtt is sikeresek lehettünk valamiben, aminek felszabadultan örülhettünk.

PUFFOGÁS HELYETT ÖNBIZALOM

Az országimázsunknak jót tett, hogy az esélytelenül odakerült csapatunk olyan remekül játszott, és a magyarok önbizalmát is építi ez a siker. Messze földön híres pesszimizmusunkat ugyanis évszázadok óta cipeljük magunkkal, nemzeti identitásunkat legalább ötszáz éve meghatározza a folyamatos elbukás és régi dicsőségeink emlegetése. A szintén a térségből származó Sigmund Freud annak idején például úgy gondolta, a pszichoterápia
nem lehet annál több, mint „a szerencsétlenséget egyszerű, hétköznapi reménytelenséggé változtatni”. Ez egy tipikusan közép-európai világkép Kafka és Wagner, a Grimm testvérek és a harmincéves háború sötét földjéről, amit soha nem fenyegetett az ember lehetőségeinek szélsőségesen optimista megítélése.

Ehhez képest érdekes, hogy az utóbbi időben hosszú éveken keresztül a világ legboldogabb országának kikiáltott dánok történelme egy fokkal sem rózsásabb, mint a miénk. A dánok is számtalan vereséget, megaláztatást és traumát éltek át történelmük során. Volt idő, amikor ők uralták egész Skandináviát, majd fokozatosan, de annál biztosabban elvesztették szinte minden területüket, s utolsó néhány száz évük története sem áll másból, mint vereségekből és veszteségekből. A dánok azonban ezekre a veszteségekre és vereségekre éppen ellentétes módon reagáltak, mint mi: úgy döntöttek, mostantól élvezni fogják és hálásak lesznek azért, ami megmaradt nekik. Elsajátították a félig teli pohár megközelítését, és ez vezetett a dán társadalom modern kori sikeréhez. „Ami elveszett kívül, meglett belül” – írta a dán H. P. Holst 1811-ben, s azóta ez a mondás vált a dánok alapmondatává, akik régi dicsőségük romjain a földkerekség egyik legsikeresebb és legboldogabb társadalmát építették fel.

– Ehhez képest mi, magyarok gyakran úgy teszünk, mintha nem mi lennénk a saját szerencsénk kovácsai – mondja Limpár Imre. – Ezt az is mutatja, hogy négy p betűs szavunk is akad a siránkozásra: pampog, picsog, puffog, panaszkodik. Egy külföldi tehetségkutatón például senki nem akad fenn azon, ha egy jelentkező azt mondja, hiszi, hogy képes megnyerni a versenyt, s csupán az egészséges önbizalom megnyilatkozásaként látják mindezt. Ha azonban itthon nyilatkozik valaki hasonló módon, nagyképűnek nevezik. A félig üres vagy félig teli pohár megközelítése mellett egyébként létezik egy harmadik is: örülni annak, hogy egyáltalán van pohár. Ne azt nézzük, mennyi van benne, hanem örüljünk magának a pohárnak. A panaszkodás, a kifogások keresése mindig arról szól, hogy nem vállaljuk a felelősséget az életünk alakulásáért. A sikertelen ember mindig mást hibáztat. Az államot, a kormányt, a szüleit, a főnökét, a diszkriminációt, a géneket. Áldozatnak tartja magát, a körülmények áldozatának.

SZERENCSÉS IDIÓTÁK?

További gondolatébresztő érdekességeket olvashattok a sikerről és a sikerhez való hozzáállásról a cikk folytatásában, a Nők Lapja 2016/31. lapszámában.

Szöveg: Oravecz Éva Csilla

Illusztráció: MTI, Thinkstock