Lukoviczki Réka története bizonyítja, hogy nem létezik lehetetlen

Csodálatosak vagytok! És mindenre képesek. Ezt üzeni előadásain és a blogjában mindenkinek. Gondolhatnák naivnak, de nem szokták. A története, a vesztesége és a megtett útja olyan erővel nyomatékosítják a szavait, hogy azokon mindannyiunknak el kell gondolkodnunk.

62 elettori

Különlegesen szép, fiatal lány. Hosszú haj, finom vonások, tiszta szem, karcsú alak. Készségesen meséli a történetét, pedig nyilván sokadszor mondja végig. Azt mondja, már nem kavarja fel, akár viccelni is képes vele. Mostanában blogot ír, találkozik sok emberrel, akik valószínűleg azért ülnek be az előadásaira, hogy meghallgassák, hogyan lehet műlábbal élni. De valójában ahhoz kapnak muníciót, hogyan lehet élni.

– Újkígyóson, egy kis Békés megyei faluban nőttem fel, ahol az volt a legnagyobb izgalom, ha Mari néni macskája kiszökött. Nagyon szerető család a miénk, édesapám gépészmérnök, édesanyám a művelődési ház igazgatója. Gyönyörű emlékeket őrzök gyerekkoromból, nem voltunk se szegények, se gazdagok, megvolt mindenünk, amire vágytunk. Ennek az idillnek lett vége a kishúgom halálával. Tizenhat évesen pár hónap alatt belehalt egy hirtelen kialakult ritka betegségbe. Akkor az egész családunk megrendült.

Réka ezután került fel az egyetemre, ez segített valamennyire túljutni a gyászon. Informatikusnak tanult, de átment formatervezésre, mert a mérnökség kreatív része jobban érdekelte. Olyannyira, hogy még most sem tudja eldönteni, melyik szakirányt válassza. De talán mégis valamit az öltözködéssel kapcsolatban. Nem csoda. Szerette a magas sarkú cipőt, a blézereket, a nőies holmikat. Mindenben részt venni vágyó, aktív közösségi életet élő lány volt. Amilyen ma is.

ÉLETBEN MARADNI…

Akkor is egy fesztiválról tartott hazafelé, amikor egy forró nyári délutánon az M3-ason megtörtént a baleset. A vezető mögött ülve azt érezte, hogy az autó jobbra-balra kileng, a sofőr nem tudja irányítani. Ösztönösen felhúzta a két lábát, hogy védje a testét. Ez a mozdulat mentette meg az életét. Aztán a száztízzel robogó autó – áttörve a szalagkorlátot – egy több méteres árokba zuhant.

– Először megkérdeztem a többieket, jól vannak-e, mire mindenki nyöszörgött valamit. Ezután néztem le a lábamra, és először nem is tudtam, hogy ez az-e… Láttam az ajtót mellettem darabokban, láttam a szalagkorlátot is, ami ott jött be a kocsiba, ahol én ültem, de mivel én horrorfilmet soha nem néztem, időbe telt, míg felfogtam, hogy az a valami a lábam. Fájni nem fájt, de elkezdtem gondolkodni, hogy ha nem teszek semmit, elvérzek, ezért valahogy feltettem az ülésre, és ahol dőlt a vér, ott próbáltam nyomni… Tudom, hogy ilyet nem nagyon lehet leírni, talán elég annyi, hogy életem legkeményebb húsz-harminc perce volt. Közben rémlett valami a stabil oldalfekvésről, megpróbáltam magam abba elhelyezni. A mögöttünk jövő autóban civil mentőtisztek voltak, egy másikban egy orvos. Ők segítettek először, aztán a mentő bevitt a hatvani kórházba. Emlékszem, ezt mondtam a műtősnőnek: Kérem, mentsék meg a lábam. Azt felelte: Először az életét fogjuk megmenteni, kislány.

A teljesen szétroncsolódott bal lábat nem lehetett megmenteni, azt közvetlenül térd felett amputálni kellett. Amikor az intenzív osztályon magához tért, és látta, hogy a lába hiányzik, a kétségbeesés közben is elfogta a boldogság: életben vagyok! Eszébe jutott, mi lenne a családjával, ha a húga után őt is elveszítették volna.

 Réka története a 2016/22. Nők Lapjában folytatódik, ne maradjatok le róla!

Szöveg: Hulej Emese

Fotó: Turovszki-Mancz Fatime Nóra