Az élet nem ruhapróba! Vagy mégis?

Miért költünk vagyonokat olyan cipőkre, amelyekben nem lehet járni? Miért vásárolunk „alapdarabokat”, és állítunk össze „szetteket”? Egyáltalán, miért követjük más emberek ízlését, és miért hagyjuk, hogy „neked a divat mondja meg, hogy ki vagy”? Vass Virág írása.

On Location for "Sex and the City: The Movie" - September 21, 2007

A fiatal lány a Vichy parkban álldogál, unokanővére, Adrienne társaságában. Alig több húszévesnél. Vad tekintetű, merev arcú, sötét hajú. Széles, kreolos arcából apró szempár mered a kamerába. A háttérben görnyedt tartású, keménykalapos férfi siet el, vet egy futó pillantást a lányokra.

A klasszikus szépségű Adrienne a kor dagályos divatjának megfelelően magas nyakú, zsabós blúzt, földet söprő szoknyát visel és kalapot. A másik lány kevésbé vonzó, ugyanakkor valamilyen megmagyarázhatatlan légkör veszi körül, amely több mint száz évvel a pillanat után is erősen hat. Szoknyája láttatni engedi karcsú bokáját, kabátkája csípőig ér, derekán öv fogja össze. Kalapja az egyik oldalon felpördül, nyakában fodros sál, ami nőiessé teszi az áramvonalas összhatást.

A fiatal lány néhány évvel később majd táskákat, bizsukat dob a piacra, amelyek ikonikus divatkellékekké válnak. Gondolom, már sokan kitalálták, hogy Gabrielle „Coco” Chanel álldogált a parkban, hunyorogva a szűrt délutáni napfényben. Neki sikerült az, ami még soha senkinek, időtállót alkotni egy olyan területen, ahol csupán egyvalami állandó: a változás maga.

Amikor reggelenként töprengve álldogálunk a szekrény előtt, a legkevésbé sem halhatatlan stílusikonok akarunk lenni. A divat az egyetlen ágazat, ahol a termékeket nem arra szabják, aki megveszi, hanem a marketing, az Instagram, a Facebook és a Pinterest ikonjainak, akik sokkal kreatívabbak, sokkal vékonyabbak, sokkal magasabbak, sokkal mindenfélébbek, mint a szélesebb vásárlóközönség.

Ha szeretnéd elolvasni a cikk folytatását, lapozd fel a Nők Lapja 10. számát!

Szöveg: Vass Virág

Fotó: Europress