„Olyan problémáim vannak, mint egy kamasznak” – Interjú Csonka Andrással

Alain de Botton francia filozófus szerint ahhoz, hogy valakiből híres ember legyen, elengedhetetlenül szükséges, hogy vagy az egyik, vagy mindkét szülője érzelmileg elérhetetlen legyen. Minél láthatatlanabb számára a szülő gyerekkorában, annál inkább vágyik később arra, hogy teljesítményével vívja ki mások szeretetét, s így igazolja a világ felé, hogy nem volt fölösleges megszületnie.

csonkaandras

– Nem gond, ha magázódunk?

– Alapvetően nem szeretek, de ha gondolja, benne vagyok.

– Éppen azért gondoltam, mert önt olyan egyszerűnek tűnik letegezni.

– Ez miattam van, belőlem fakad.

– Nem fél attól, hogy nehéz komolyan venni? Hiszen még ötvenéves korában is mindenki Picinek, Bandinak, Bandikának szólítja.

– A Bandika-jelenség tagadhatatlanul én vagyok. Számomra is megmagyarázhatatlan, miért van bennem ez a csillapíthatatlan szeretetéhség, ami majdnem olyan mértékű, mintha állami gondozottként nőttem volna fel.

#noklapjahu

– Így élte meg a gyerekkorát?

– Anyuval legendásan jó kapcsolatom volt, ami már szinte soknak is nevezhető. Apám viszont magába forduló, a szeretetét kimutatni képtelen ember volt, akinek nem lehetett megfelelni. Amikor elvégeztem a főiskolát, akkor kezdődött a betegsége, ami lassú és fokozatos leépüléssel járt. Az én életemben akkor indult a Família Kft., ami látszólag kiegyensúlyozta a feszültséget, amiben otthon éltünk. Lelkiismeret-furdalásom volt azokért a gondolataimért, amik természetes módon előjönnek, amikor valaki olyan emberrel él, aki komoly pszichés terheket rak rá. Soha nem tudtam, apám mikor veri fejbe anyámat a botjával, vagy mikor mond olyat, amivel halálosan megbánt. Soha nem arra vágytam, hogy ajnározzon, csak azok az apró gesztusok hiányoztak, amiből érezhettem volna, hogy szeret. A Bandikaságomat arra vezetem vissza, hogy apámtól nem kaptam meg, amire annyira szükségem lett volna. Az a tíz év nagyon kemény volt, és én mindig csak magamba fojtottam a feszültséget. Ezek olyan méregpirulák voltak, amik kihatnak rám egy életen át. Fáj, hogy ezek a képek ugranak be az apámról, akinek felerészt az életemet köszönhetem.

– Az édesapja hiányzó szeretetét igyekszik most másokéval pótolni?

– Ami pedig rossz és kiszolgáltatott érzés, mert függővé tesz a szeretettől. A lelkiállapotom és a teljesítményem is függ attól, hogy a közeg, ahol dolgozom, hogyan reagál rám. Szeretném magamat függetleníteni mindettől, de őszintén szólva, nem tudom. Ebből jön a megfelelési kényszerem.

– De ahogy halad az idő, egyre nehezebb lesz az embernek teljesítenie.

– Hosszú éveken át visszafelé számoltam az éveket, mennyi van még hátra az ötvenig. Mintha utána már vége lenne az életnek, vagy nem lenne sok értelme. Lehetnek még olyan álmaim, amiket meg is lehet valósítani? Ki tudok még futtatni egy párkapcsolatot? Kellek még ötvenévesen valakinek?

– De idővel nem egyre inkább attól lesz az ember boldog, amit elért, ami már mögötte van?

– Én attól szorongok, hogy mit tudok még elérni, és mi vár még rám. Nézem néhány művészkollégámat, akik gyerekkoromban vezető színészek voltak, s most látom, hogyan jelentéktelenednek el, hogyan kapnak szinte már megalázó szerepeket, és hogyan kopnak el a képességeik. Az öregség kegyetlen a mi pályánkon, mert nem lehet magánügy, közüggyé válik.

– Miért akart színész lenni?

– Mert szerettem volna olyan lenni, amilyen nem lehetek. Mindig nagyon szerettem volna slágfertig, vagány, a társaság középpontja lenni, akinek a szájába tehetséges emberek jó szövegeket adnak, és aki ezeket jól el tudja mondani. Ez volt a mozgatórugója az egésznek. Az életemben sokszor szerettem volna más lenni, mint vagyok, és bármit értem el ezen a pályán, mindig kevésnek éreztem. Azt gondoltam, ez maximum közepes. Ritkán tudtam felhőtlenül örülni annak, amit jól csináltam, mert folyton a korlátaimba ütköztem. Csak azt láttam, hogy amit egy kollégám el tud énekelni, azt én soha nem tudnám, mert nincs olyan hangom. A korlátaimba ütközés elégedetlenséget szül bennem, azt érzem kevés vagyok ahhoz képest, ami
szeretnék lenni.

– Talált valaha valakit, aki ezeket az önmagával kapcsolatos szorongásait oldani tudta volna?

– Úgy tűnik, hogy együttélésre alkalmatlan vagyok.

– Tudja, hogy miért?

– Nem, de tény, hogy hosszú együttlakás az én életemben még nem volt. A pályámon is szabadúszó vagyok, ami egyrészt függetlenséget ad, másrészt kiszolgáltatottá tesz. De én dönthetek mindenről, nem kötelező semmi. És úgy tűnik, a magánéletemben is erre van szükségem.

– Mire?

– Hogy kapjak levegőt. Ha valakivel érzelmi biztonságba kerülök, ha biztos lehetek benne, hogy tuti én kellek neki, és úgy kellek, ahogy szeretném… – … akkor unja? – … akkor megszűnik bennem a vágy. Életemben egyetlen olyan kapcsolatom volt, amit életem végéig szívesen folytattam volna, és azt is én rontottam el, az én hozzáállásom vezetett a szakításhoz. Nem volt hosszú, két és fél évig tartott, de az én életemben ez volt a maximum.

– Mitől fél, mi fog kiderülni önről, ha hosszú távon együtt marad valakivel?

– Például, hogy unalmas vagyok. Mindig azokat kerestem, akikben több a spiritusz, mint bennem. Engem nem zavar, ha a másik pörgősebb, sőt. Rángasson csak. Arra vágyom, hogy ne kelljen mindig szerepelni, és úgy is együtt tudjunk lenni, hogy egyikünk se szól semmit. Ez az együttlét legmagasabb szintje, és ezt ezzel a két és fél éves kapcsolatommal meg tudtam élni.

– A magam részéről azt a legnehezebb eldöntenem önnel kapcsolatban, hogy amit játszik az életében, az alapvetően tragédia vagy komédia.

– Mindig igyekszem pozititivást sugározni, mert ha a mosolyt mutatom magamból, azt is kapom vissza. Gyűlölöm, ha sajnálkoznak rajtam, nem tudom elviselni. Nem akarok gyengének látszani, de szeretnék hiteles és őszinte lenni, miközben magammal is folyamatosan birkózom. Az ember azt hinné, ötvenévesen már sikerült megismernem és megszeretnem magamat. Ehhez képest olyan problémáim vannak, mint egy kamasznak. Keresem a helyem a világban, és keresem a  páromat. És a fő kérdés, hogy ez-e az én utam. Lehet, hogy csak áltattam és belehajszoltam  magam valamibe, ami nem én vagyok? Miközben a dolog kiválóan működik, hiszen biztos nem  véletlenül kapom a szerepeket.

– Az édesapját látta még színpadon?

– Amikor megszülettem, ötvenéves volt, úgyhogy amikor én láttam őt színpadon, akkor már csak kis szerepeket játszott. Az apám a szememben soha nem volt színészi példa, nem  gondoltam, hogy azt szeretném elérni, amit ő elért. Zavart, hogy elsőként hajolt meg, hogy kicsiket játszott. Én szárnyalni akartam, és apám akkor már nem szárnyalt. Táncos-komikusként nem láttam soha, hiszen az még azelőtt volt, hogy én megszülettem. Soha életemben nem láttam őt jelentős szerepben.

– És azt érti, miért választotta az édesapja pályáját?

– Nem. Nyilván hatással volt rám a közeg. Imádtam a tapsot, az illatokat, a fényeket. Vonzott és hívott engem ez a világ, másrészt hülye is voltam, mert soha nem gondolkodtam másban. Ha újrakezdhetném, nyelveket tanulnék és valami szakmát is, hogy ne legyek ennyire kiszolgáltatott.

– Az apja mit szólt a Família Kft.-s teljesítményéhez? Azt még biztos látta.

– Ha nem voltam benne egymás után két vagy három epizódban, máris elkezdte nyomni, hogy már nem kellek, már kiírtak, nekem annyi. Utólag azt gondolom, volt benne némi színészi féltékenység.

– Mit gondol, ő jó színész volt?

– Ami apámban zavart, azokról a dolgokról nagyon szeretném hinni, hogy bennem nincsenek meg. A legrosszabbul az esett, ahogyan a baráti köre bánt vele. Ha megszólalt, inkább kínos volt, mint vicces. Sokszor ugratták, a Vidám Színpad társalgójában például Kibédi Ervin eladta neki a fikuszt, mintha a sajátja lenne, apám meg hazavitte. Apámat, szegényt, úgy lehetett ugratni, hogy ő nem vette észre. Ebből sok minden átkerült belém. Engem is lehet zrikálni a hipochondriámmal meg egy csomó mással. Csak azt remélem, hogy az én esetemben nem rajtam röhögnek, hanem velem. Alapvetően azonban ugyanolyan balek vagyok, mint az apám volt.

– Milyen lenne drámai szerepben?

– Arra a terepre, úgy tűnik, engem nem engednek. Minden, amit az életemben csináltam: a szappanopera, a popzene, a musical és a műsorvezetés is bűncselekménynek számít a szakma sznob részének szemében. Filmszerepre sem hívtak eddig, mert úgymond elkoptattam az arcom ezekben a műfajokban. Ugyanakkor ezekben a szerepekben kaptam meg azt a szeretetet, amire vágytam. Arra vágytam, hogy én is átélhessem, amit gyerekkoromban a kártyanaptárakon láttam, ahol magyar színészek képei voltak, és mi ezeket cserélgettük az iskolában, és mindről tudtuk, ki kicsoda.

– Amikor Garas Dezső azt mondta a főiskolán, hogy ön drámai színész, elhitte?

– Amíg ott voltam, elhittem. De amikor kiléptem a főiskola kapuján, akkor már hiába hittem el, mert egymás után jöttek azok a feladatok, amik ezzel szembe mentek. A legnagyobb bajom, hogy a nagy szabadúszásban nem tudtam megtalálni azt a rendezőt, aki rám épít, aki bennem gondolkodik és visz magával. Ahogy Alföldinek ott van a Stohl vagy a Szente Vajknak a Nagy Sanyi és a Simon Kornél. Ők számíthatnak rá, hogy valaki ki fog nekik találni olyasmit, ami jó lesz. A másik, hogy engem még egyetlen színház sem tűzött igazán a zászlajára. Vagy lehet, hogy igen, csak a nagy szabadúszásban észre se vettem? Jelenleg négy színház tizenegy produkciójában játszom, és éppen most derült ki, hogy újabb álmom vált valóra: tavasszal én leszek a Szamár a Shrek musical magyar bemutatóján.

– Úgy érzi, azért nem tűzik zászlóra, mert nem elég tehetséges?

– Esetleg igen. Vagy mert nehezebb alkat vagyok, nem tudom. Ha a szakmát vagy a közönséget kérdezném, biztos azt mondanák: hülye vagy?, hiszen mennyi helyen játszol! De az ember magának másképp teszi fel a kérdéseket. Az én nagy dilemmám, hogy tényleg én kellek- e valahová, vagy csak a nevem, mert arra bejönnek, és velem lehet sajtónyilvánosságot kapni.

– Fél, hogy egyszer lelepleződik?

– Mindig úgy képzeltem, hogy van az emberben egy egészséges izgalom, ami nem tompítja le. Én azonban olyan szinten izgulok, hogy az már visszaveti a teljesítményemet. Ez egyrészt rengeteg kényszercselekvést szül, mindig mindent ugyanúgy kell csinálnom. Mindig átnézem a szöveget és a táncokat, mert ha nem tenném, meggyőződésem, hogy el fogom rontani. Ráadásul most öt hét leforgása alatt három bemutatóm lesz, és erre még a nem normális agyammal bevállaltam a Sztárban sztárt.

– Miért nem mondott nemet?

– Azért sem tudom megmondani, mert valójában az éneklés az, ahol igazán érzem a korlátaimat. Ebben szeretnék leginkább szárnyalni, de itt most fel tudnám írni egy papírra, mik azok a dalok, amiket igazán el szeretnék énekelni, de nem fogok, mert nincs meg hozzá a hangi adottságom. Eddig éppen ezért mondtam mindig nemet, amikor hívtak a Sztárban sztárba. Csak ezt meg olyan gyávaságnak érzem, amivel ne maradjon az ember ezen a pályán. De közben tudom, fejjel megyek a falnak. Komolyan azt gondolom, nem vagyok normális. Mert már nem csupán az izgalomról van szó, hanem sorra jelennek meg mindenféle tüneteim. Tizenegy éve szedek gyógyszert a refluxomra, másfél éve pedig folyamatosan azt érzem, hogy a légcsövemben megjelenik valami hurut, ami eldugaszolja a hang útját. És nem tudom előre, mikor tör rám, a színpadon is előjöhet. Mi van, ha ott állok élő adásban, és egy hang nem jön ki a torkomon?

– Az talán a legrosszabb, ha ezeket a tüneteket az ember saját maga okozza magának.

– Bízom az őrangyalaimban, és igyekszem pozitívan gondolkodni. Egész biztos, hogy a problémák nagy részét én okozom, de mi van, ha mégsem. Fejjel megyek a falnak, de bízom Istenben. Vagy az anyámban, hogy föntről majd megsegít.

Az interjú a Nők Lapja 2015/40. lapszámában jelent meg.

Szöveg: Oravecz Éva Csilla

Fotó: Sárosi Zoltán