A színház bűvöletében - Interjú Karinthy Mártonnal

A Karinthy Színházban éppen felújítás zajlik, s ahogy átvezet a romokon, miközben magyaráz, mi minden újul meg, óhatatlanul az a nyolcéves kissrác ötlik az ember eszébe, aki saját színházat csinált annak idején a szülei padlásán.

Karinthy Márton

– A Fazekas Gimnázium után meg sem fordult a fejében, hogy például az Orvosira menjen?

– Tény, hogy a Fazekasba olyan tojásfejűek jártak, akik a reáltárgyakban voltak erősek. Anyámék viszont azért írattak ide, mert egyrészt a legjobb iskola hírében állt, másrészt ott volt az országban először angoltagozat, ahol minden nap volt angolóránk. Én a reál tárgyakban gyenge voltam, de elnézték nekem, mert kompenzálni tudtam a humán tárgyakkal. A differenciál- és integrálszámításra pedig a mai napig emlékszem, ezeket a mi osztályunkban tanították először az országban 1964-ben.

– Soha nem gondolkodott semmilyen más pályában, csak a színházban?

– Ez az agylövésem már jóval a gimnázium előtt megvolt. Azt még nem tudtam, hogy rendező leszek, de hogy színházi ember, abban biztos voltam. Apám azt mondta, bármi, csak író ne. Ami a színházat illeti, először elnézően figyelte, amikor a padlásunkon színházat játszottam a barátaimmal. De amikor komolyra fordult a dolog, és jelentkeztem a Színművészetire, a naplójában is benne van, hogy: „Komoly beszélgetésem volt Marcival. Ő okosan elmondja, miért akar rendező lenni, én meg igyekszem lebeszélni.” Apám mondása azóta szállóige lett, miszerint „ez egy tragikus pálya”. Tényleg az, mert ha az ember nem érzi a mindennapok sikerét, keserű tud lenni. A mindennapok sikeréhez viszont állandóan nyüzsögni és bizonyítani kell.

– Borzongató, hogy már gyerekkorában saját társulata volt.

– Egyrészt csodálatos, másrészt szörnyű, mert bezárul az ember gondolkodása, hiszen semmi más nem érdekli. Az én életem nyolcéves koromban eldőlt. Angol szakra is beadtam ugyan a jelentkezésemet, és az első vizsgán át is mentem. Csak közben felvettek a Színművészetire, így okafogyottá vált a dolog.

– Tavaly készült önnel a lapban egy interjú az Apám és én rovatban, s amikor most a szerkesztő arra kért, csináljak önnel egy Közelit, az első gondolatom az volt, hogy ez a két interjú az ön esetében alapvetően semmiben nem különbözik egymástól. És akkor kezdtem sejteni, mennyire nem könnyű az élete. Lehet vajon Karinthy Mártonhoz úgy közel kerülni, hogy említést sem teszünk az édesapjáról és a nagyapjáról?

Karinthy Márton válaszát és az interjú folytatását a Nők Lapja aktuális, 38. lapszámában találjátok.

Szöveg: Oravecz Éva Csilla

Fotó: Szász Marcell