"Végre felismertem: játék az élet" - Interjú Görög Zitával

Görög Zita, a Jó Nő. Ez van, elsőre mindenkinek ez jut eszébe róla. Akkor is, ha fi lmben szerepel, ha műsort vezet, vagy palacsintát kavar a gyerekeknek. És akkor is, ha nemrég még utálkozva, összetörten nézett a tükörbe… Nekem viszont mindig az ugrik be róla, ahogy 17 évesen, Tajvanon, két modellmunkánk között betoppan a hotelszobába, majd a leghatározottabban kijelenti: „Én akkor is színésznő leszek!” Dobray Sarolta interjúja.

retusalt_0159720

Ezen most nevet, hátraveti a fejét, úgy kacag. Legalább 15 éve nem láttam így, szemtől szemben. Nézem az arcát, a szoborvállait. Igen, szép. Ragyogó, épp, mint akkor, amikor tinédzserként együtt dolgoztunk, csak nyugodtabb. De csöppet sem lassabb. Röpke búcsúcsókot nyom szerelme szájára, aztán már mondja is. Még le sem ültünk, de már szenvedélyről és harmóniáról vitatkozunk, hogy megfér-e a kettő egymás mellett (elsőre rávágja, hogy nem, aztán elgondolkodik…).

Tényleg ezt mondtam volna akkor, Tajvanon?

Szó szerint. Épp egy végeláthatatlan katalógusfotózásról jöttél, és valami bikinis válogatásra mentél.

Kisgyerek voltam még… Akkoriban épp cikinek éreztem a modellkedést. Nem az én világom volt, nem az én társaságom. Azért is jöttem mindig ezzel a színészetszöveggel, nehogy már azt higgyék, hogy ez az életcélom.

És aztán még sokáig modellkedtél… Sőt a mai napig szinte mindenhol modellként hivatkoznak rád.

Mert végül megszerettem. Túlléptem a határaimon, és beláttam, hogy ideje lazítani a kissé merev, idealista életképemen. Meg persze nem is volt olyan rossz… Bejárhattam a világot. Harminc-valahány országban dolgoztam. Nem nehéz rákapni az ízére, hogy az ember kezébe sorra nyomják a repülőjegyeket, és egy idő után már azt sem tudod követni, éppen hova mész. Egy héten belül New York, Párizs, Tunézia… De az megmaradt a mai napig, hogy nem bírok megülni a popsimon. A gyerekekkel sem. Ha esik, ha fúj, nyaggatom őket: gyerünk, lássunk világot, kajakozzunk, másszunk fel a hegyre! Jurtában aludni, –2 Celsius-fokban pisilni, ez az igazi élet!

De gondolom, New Yorkban, Párizsban nem ehhez a színvonalhoz szoktál…

Hát nem. Mindent megkaptam. Csak a luxus, a szállodák, az ingyentaxi, a sofőr… Sokáig feszengtem is emiatt. A bányászvárosban, ahonnan ebbe az új világba belecsöppentem, nem nagyon láttunk ilyet. De érdekes, hogy mostanra átfordult bennem minden. Ha privát útra megyünk, csakis hostelben szeretek megszállni.

Minden vagy semmi?

Ó, az ott egyáltalán nem semmi! Ott zajlik igazán az élet, és én imádom azt a zsivajt! Annyira jó fiyelni, ahogy mindenféle emberek különböző kultúrákból egymáshoz csapódnak, és egy iszonyú izgalmas „embermassza” kerekedik belőlük. Esténként hihetetlen jó beszélgetések szoktak így kialakulni.

Ez olyan igazi szabad életnek hangzik. De tapasztalatból tudom, hogy kisgyerekekkel már kicsit nehézkesebb a dolog…

Nehézkesebb. Mégis, lehet, hogy önellentmondásnak tűnik, de épp mióta gyerekeim vannak, kezdem felfedezni az igazi szabadságot. Az önfeledséget. Tőlük tanulom… És már ők sem olyan kicsik, Milus tízéves, Lotti hét. Plusz ott van a tizenhét éves öcsém is, aki évek óta velünk él. Az már két kicsi és egy tini.

És a szüleid?

Mit is mondjak… Nem volt könnyű nekik. De már sokkal jobb. Mióta apukám nem iszik… Csak azért mondom ezt el, mert sem ő, sem én nem szégyellünk beszélni erről. Erősebb a büszkeség és az öröm, hogy ezt a közel húszéves harcot sikerült megvívnunk, és végül megnyernünk az ő súlyos alkoholizmusával szemben. Nem volt egyszerű. Emlékszem, amikor várandós voltam, néha képtelen voltam megölelni őt… De most annyira jó érzés, hogy újra velünk van, hogy segít, foglalkozik az unokáival! De ő sosem volt könnyű eset. Képzelj el egy bányászembert, akinek nincsen munkája. Mi mást csinálhatna? Amikor megszűnt a bánya, ott maradt sok ezer férfi dolog nélkül, gyakorlatilag az egész város alkoholizmusba fulladt. Épp tegnap csavarogtunk Pásztó környékén, megmutattam Tominak (Koltay Tamás, Zita párja – a szerk.), honnan jövök. Átgurultunk Mátraverebélyen, ahol régen annyit bringáztam. Akkoriban sem volt egy gazdag környék, de azon a szegénységen, amit most láttunk ott, egészen elképedtem.

Akkor a te gyerekkorod sem lehetett egyszerű.

Az interjú folytatása a Nők Lapja aktuális (2015/37.) számában bújik meg.

Szöveg: Dobray Sarolta

FOTÓ: EMMER LÁSZLÓ
STYLIST: JUHÁSZ LUCA
SMINK: SOMOGYVÁRI DÓRA
HAJ: SÁNDOR ANNA
RUHA: GAS, MANGO
ÉKSZER: SWAROVSKI