"Ciao ragazzi, szeressetek élni!" - Interjú Gianni Annonival

Ha Milánóban, Párizsban vagy a brazíliai Rióban beszélgetnénk, Gianni olyan lenne, mint Budapesten. Ízig-vérig olasz, tele érzelemmel, humorral, huncutsággal, energiával. Szereti a fővárosunkat és a magyarokat, s minden gesztusával, szavával meg a mennyeien finom ételeivel azt üzeni melankóliára hajlamos honfi társainknak: ne búsongjatok, élvezzétek a pillanatot!

gianni annoni

Az étterme teraszán beszélgetünk, de percenként megszakítanak a járókelők. Kézfogás, mosoly, néhány kedves magyar, olasz vagy angol mondat minden ismerős nőnek, férfinak, lánynak és fiúnak kijár. Úgy érzem magam a belváros szívében, mint egy falu főterén, ahol mindenki ismer mindenkit. – A barátságokat, a haverságokat ápolni kell! Ne feledd, huszonkét éve itt vagyok, tehát volt időm arra, hogy kapcsolatokat építsek, és az étterem köré közösséget toborozzak – magyarázza Gianni nagy hévvel, jellegzetes olasz gesztikuláció kíséretében. – A vendéglátásban nemcsak az fontos, hogy jókat egyenek nálam – ez alapfeltétel –, hanem az is, hogy otthon érezzék magukat, sok mosolyt, törődést, odafigyelést és megbecsülést kapjanak. Nem fogadhatja a vendéget rosszkedvű tulajdonos, morcos pincér, haragos szakács és nekikeseredett séf. A mi szakmánkban a közvetlenség, a jókedv, némi vagányság és az udvariasság fél siker. Ezt a szemléletet – az élet-, munka- és emberszeretetet – próbálom a kedves magyar kollégáimnak átadni, hol olaszos hangerővel, hol csöndesen, de ma már felfejlődtem arra a színvonalra, hogy még mérgemben sem mondok csúnya szavakat. Nálam a legtrágárabb kifejezés a „lasagna”, ami közismerten egy olasz tésztaétel neve.

Mindezt otthon tanultad?

A családomban senki sem foglalkozott vendéglátással – anyukám orvos volt, apám a repülőtéren dolgozott mint forgalomirányító –, de a temperamentum, az életszeretet, az alapvető erkölcsi szabályok és a számomra fontos istenhit otthon, a Milánótól harminchárom kilométernyire levő kicsi faluban épült belém. Pedig rossz gyerek voltam: verekedtem az öcsémmel, ronda bogarakat vittem haza, hogy ijesztgessem anyut, és sokat bosszantottuk a nagymamáinkat a testvéremmel. Elsősorban ők neveltek minket, hiszen a szüleink egész nap dolgoztak, így a „nonnák” határtalan szeretetében cseperedtünk fel. Mindkét nagymamám csoda volt. Az ételeik, a nevetésük, az energikusságuk, az elfogadásuk, az ölelésük, a családszeretetük, a hitük, a megbocsátásuk, az egyikük porolója…! Azért emlegetem e ma már nemigen divatos eszközt, mert ha rossz fát tettem a tűzre, gyakran bújtam az ágy alá, aztán ő kapta a porolóját, hogy előkotorjon… Nem volt köztük különbség, pedig az egyik tanultabb és tehetősebb, a másik szegényebb és iskolázatlanabb volt. Mégis egyformán fontos szerepet játszottak az életemben, hiszen önzetlen szeretetet kaptam tőlük. Aminek nincs kora, származása, iskolai végzettsége. Tulajdonképpen élelmiszer, a lelkedet táplálja. Ebből annyi jutott gyerekkoromban, hogy több életre is elegendő lenne! Pedig apám kemény férfi volt, szigorúan bánt velünk.

Jól tette?

Hogyne! Nem hiszek a mindent megengedő nevelésben. Ő következetes volt, ha este hazaért, mindig számon kérte rajtunk a napi csínjeinket. Közben imponált nekem, ő volt a férfi minta! Tőle tanultam a család iránti felelősséget, a foci iránti szerelmet. Tudtad, hogy a Milánban játszottam tizenhat éves koromig, és csak egy sérülés térített el attól, hogy focista legyek? Azt is apámtól lestem el, hogy egy valamirevaló olasz férfi otthonos a konyhában, és fel tudja vidítani a társaságot. A „gimnastica napoletana” szeretetét is ő hagyományozta rám.

Az mi?

Így becézte a hazámban oly népszerű sziesztát! Megette az ebédet, majd bejelentette: most következik a nápolyi gimnasztika, és elvonult aludni. Remek párt alkotnak édesanyámmal! Ma is a szülőfalumban élnek, májusban volt a negyvenhetedik házassági évfordulójuk.

Te pedig Magyarországra jöttél.

Jönnöm kellett, bármennyire szerettem őket! Az elemi iskolában apácák neveltek, később jezsuiták, az egyetem is tizenöt kilométeres körzeten belül volt. Tehát otthon éltem a kicsi faluban meg a családi szigorban – ha bulizni akartam a barátommal, elszöktem –, közben tele voltam kalandvággyal. Azért választottam a budapesti egyetemet, amikor meghirdették az Erasmus-programot, mert Párizsba vagy Barcelonába csak fél évre mehettem volna ösztöndíjasként, ide pedig egy teljes tanévre. Nem érdekeltek engem huszonnégy évesen az ijesztgetések – „a volt szocialista országokban veszélyes az élet!” –, jöttem. Jól tettem. Itt lettem felnőtt férfi .

És itt lettél népszerű vendéglős, a média is felkapott. Tévéztél, rádióztál, jól szaladt-szalad a szekered.

Az interjú folytatása megtalálható a Nők Lapja 2015/36. számában.

Szöveg: V. Kulcsár Ildikó

FOTÓ: FALUS KRISZTA
FOTÓASSZISZTENS: KATONA BOLDIZSÁR
STYLIST: JUHÁSZ LUCA
SMINK: HORACSEK ÁGNES
HAJ: SÁNDOR ANNA