„Még azt sem tudtam, eszik-e vagy isszák az olimpiát” – Interjú Nadia Comanecivel

A nadrágkosztümbe belefeszül izmos vádlija, a kézfeje és a csuklója inas, de a mosolya még mindig azé a huncut, boldog kislányé, aki ’76-ban Montrealban leugrott a gerendáról, kihúzta magát, és fülig szaladt a szája, mert érezte, hogy ez most tényleg jól sikerült!

Idén 40 éve, hogy az a 14 éves kislány ott állt a dobogó tetején, és történelmet írt azzal, hogy 10 pontot kapott minden gyakorlatára. Hogy mi minden történt vele akkor, azt megelőzően és az azt követő négy évtizedben, erről beszélgettünk Nadia Comanecivel Los Angelesben, ahol „van egy víkendházunk a parton”, mondja lazán, aztán gyorsan hozzáteszi: „de Oklahomában jobban szeretek élni”.

Nadia Comaneci

– Nem is tudom, hol kezdjük. Talán ott, hogy miért pont Oklahomában élsz.

– Mindenki erről faggat. Mert a férjem, Bart Conner, aki szintén olimpiai bajnok tornász, egy edző kedvéért Oklahomába költözött, de 1980-ban nem vehetett részt a moszkvai olimpián a bojkott miatt, úgyhogy ’84-ben Los Angelesben nyert két aranyat. Az olimpia után visszavonult, és nyitott egy gimnasztikai akadémiát az edzőjével. Hát így kerültem Oklahomába.

– És hogy kerültél össze a férjeddel?

– 1976. március 28-án történt. Azért emlékszem rá ilyen pontosan, mert március 28. Bart születésnapja. A Madison Square Gardenben volt egy verseny, az Amerikai Kupa, és mind a ketten nyertünk. Én 14 éves voltam, Bart 18. És amikor ott álltam a dobogón, a The New York Times riportere rászólt, hogy miért nem ad nekem egy puszit, amiről aztán készült egy fotó, ami bejárta a világot. Máig őrzöm. ’76-ban mind a ketten részt vettünk a montreali olimpián, de akkor még nem volt köztünk semmi érzelmi kapcsolat, csak a szokásos, tornászok közötti barátság… Eltelt tizenvalahány év, én disszidáltam Amerikába, és egy talkshow-ban összefutottunk, és valahogy elkevertem a dátumot, azt mondtam, ’81-ben találkoztunk, ő meg, hogy ’76-ban. Kérdezte, emlékszem-e még a puszira, mire mondtam, hogy nem, mert 14 éves koromban nem a fiúkon járt az eszem. Aztán eszembe jutott, hogy jé, tényleg, te voltál az a kis szőke srác…, de hát az egész amerikai tornászcsapat tele volt kis szőke srácokkal. Hát valahogy így kezdődött.

– És a tornászkarriered kezdetére hogy emlékszel?

– Anyu azért vitt le tornaedzésre 6 és fél éves koromban, mert hazavágtam a matracot, annyit ugráltam az ágyon. Logikusan azt gondolta, hogy ennyi energiát csak a tornateremben tudok levezetni. És az edzőimnek köszönhetem, hogy az lettem, aki vagyok.

– És ma mi neked a tökéletes 10-es?

– Ami összeköti a sportot, a hazámat meg engem. Valami, ami megváltoztatta az életemet. Amiről fogalmam se volt 14 éves fejjel. Mert nem azzal mentem föl a gerendára, hogy most történelmet csinálok. Eszembe se jutott. Az se, hogy 10-est kapok érte. De az életem ott és akkor fordult meg…, csak éppen nem gondoltam rá.

– Mit jelent neked az, hogy „nyerni”?

– Soha nem csináltam semmit azért, hogy nyerjek, de mindig nagyon erős volt bennem a versenyszellem. Ötéves lehettem, mikor megnyertem az oviban a tricikliversenyt, mert jobb akartam lenni, mint a többiek. Nyerni nekem annyi, hogy valaki mindig motiváljon, hogy jobb legyek, mint az a másik.

– A fiad most 10 éves. Látod benne az egykori önmagadat?

– Igen. Pont olyan makacs, mint én. Amikor az ő korában voltam, és az edzőm azt mondta, hogy ezt úgysem tudom megcsinálni, csak azért is bekeményítettem, hogy megmutassam, meg tudom.

A válasz és az interjú folytatása a Nők Lapja NYÁR különszámában olvasható végig.

Szöveg: Návai Anikó

Fotó: Profimedia, Getty Images