„Beleszülettem a kertes házba” - Bánsági Ildikóhoz látogattunk

   

bánsági ildikó kertjeBrrrr-brrrr – csöng a telefon. Felveszi.

– Halló, Ildi, csupán egy pillanatra zavarnék, ugyanis csak azt szeretném kérdezni, hogy…

– …jó, jó, csak, kérlek, ne most! Hetek óta folytonosan próbálunk a színházban, most tudtam csak egy kicsit hamarabb szabadulni, és elhatároztam, hogy a kertet rendbe hozom. Tudod, nem szoktam én ezt így elhanyagolni, de most átcsapott rajtam a munka, és közben folyton furdal a lelkiismeret, hogy mi is lesz az én növényeimmel, virágaimmal, madaraimmal és egyéb állataimmal. Megértik ezt, hogy nem arról van szó, hogy kevésbé fontosak számomra, csak egyszerűen nincs időm? Nem hívhatom el a körtefát, a fügebokrot, a rigókat, tücsköket a premierre, hogy látjátok, ezzel foglalkoztam az elmúlt hetekben, ezért nem tudtam veletek bíbelődni… Tehát most próbálok kis időt nekik szentelni. Biztosan te is furcsállod ezt a mániákusságomat, de az én életemnek mindig része volt a kert.

El sem tudnám, sőt nem is akarnám képzelni, hogy nincs kertem. Én ebbe gyakorlatilag bele is születtem. Hatéves koromig Rákoscsaba-Újtelepen éltünk. Ha visszaemlékszem kora gyermekkoromra, eszembe jut, hogy mezítláb járom az utcákat, hogy megcsap a por illata, hogy nagymamám főz az udvarban, hogy majszoljuk a kertben a kukoricát, meg ott a kút, diófa, borostyán a ház falán… Innen költöztünk át a harmadik kerületbe. Egy emeletes ház földszintjén laktunk, így itt a lugasban is meg tudtuk teremteni a magunk kertjét. Virágok nyíltak, szőlő, mellettünk volt egy grund, az utca macskakövei között fű nőtt, vadsóskát rágtunk, szemben a dombon, télen, amikor leesett az első hó, apukám pályát épített, és ott szánkóztunk önfeledten. Első önálló lakásomban, a Virág Benedek utcában a teraszon alkottam kis kertet magamnak. Volt egy 6 x 1 méteres virágvályú, azt ültettem tele a kedvenc növényeimmel. Megtermett ott békésen egymás mellett az eper, a petrezselyem, a kapor meg néhány futóvirág. Nem mondom, hogy egy farm volt, de számomra elégnek bizonyult, hogy egymást éltessük. Aztán jött az Erdőalja út, ahova a két gyermek is született. Hát az maga volt a paradicsom! 560 négyszögöles kert. Ameddig szem el-látott, mindenütt zöld! Volt zöldborsó, eper, fejes saláta, mesés sárgabarack, és a kert lejtőin pompásakat lehetett szánkózni! Aztán, amikor azt el kellett adnunk, felvetődött a kérdés, hogy hol folytassuk tovább. Adódott volna a városban jó helyen egy nagyon szép és viszonylag olcsó lakás, ám egy dolog hibádzott: nem volt hozzá kert! Akkor pedig tárgytalan az egész! Nem lakásra, hanem otthonra vágytam. Ahhoz pedig kell nekem, hogy reggel rigó vagy gerle költsön, hogy lefesthessem időnként a madáretetőt, hogy virág nyíljék, ehessek a gyümölcseimből, hogy munka után hazajöhessek az én kertembe. Tulajdonképpen kertet kerestem, nem is annyira lakást. A kert adja meg a kereteket, a lakást már tetszés szerint alakíthatom. Aztán végül Pomázon adódott egy, és rögtön beleszerettem. Éreztem, hogy ez az én kertem. Azóta is ennek az eufóriájában élek. Olykor szinte megzavarodom az örömtől, ha hazaérek. Esténként mécseseket teszek ki, és nézem, máskor mászkálok, és simogatom a virágokat. Ilyenkor szeretném megállítani az időt! De most nem tudom! Bocsáss meg, beszéljünk inkább máskor, mert szalad a kert!

Brrrr-brrrr-brrrr – csöng megint, néhány nappal később a telefon. Felveszi.

– Halló, Ildi, csupán egy pillanatra zavarnék, ugyanis csak azt szeretném kérdezni, hogy… 

–  …jó, jó, csak, kérlek, ne most! Éppen most gazolok a kertben, és szeretném még előadás előtt befejezni. Csizmában, göncökben, fülig sárosan. El tudsz így képzelni egyáltalán? Mint derék, rendes, tőrőlmetszett falusi asszonyt? Így érzem jól magamat. Mert ezt szeretem csinálni. Nemcsak a puszta ténykedés okozza a boldogságot, persze az is, hanem az érzés, hogy élet vesz körül. Állatok, növények, bogarak. Nemcsak a kutyám, macskám, hanem madarak, akiknek etetőt, itatót csináltam, csak hogy lássák, hogy szívesen fogadom őket, esténként meg jönnek békák, tücskök, kabócák, hogy szerenádot adjanak, meglátogatnak időnként vakondok, még ha személyesen nem is üdvözölhetjük egymást, hiszen egy föld választ el bennünket. És ha már mindez megadatott, akkor szeretném a társasági életünkre is kiterjeszteni a kert varázsát. Jó lenne a fenyőfát karácsonyra feldíszíteni, odadugni az ajándékokat, és az egész családnak, gyermekeimnek, öcséméknek, és aki még jól érezné magát a körünkben, igazi karácsonyfa tövében ünnepelni, vagy húsvétokra is kitelepedhetnénk a kertbe, gyakrabban bográcsozni, grillezni, borozás vagy körtepálinkázás közepette jókat beszélgetni, vagy csak ülni többen, és nézni az eget, feloldódni a végtelenségben! A baj csupán az, hogy most éppen nyoma sincs a végtelenségnek! Rohanok, hogy befejezhessem a munkát, és utána lecsutakoljam magam. Kérlek, bocsáss meg, de beszéljünk inkább máskor, amikor nyugodtan tudunk!

gyümölcs

Brrrr-brrrr-brrrr – csöng újból, néhány nappal később a telefon. Felveszi.

– Halló, Ildi, csupán egy pillanatra zavarnék, ugyanis csak azt szeretném kérdezni, hogy…

– …csak, kérlek, ne most, ha nem muszáj! Olyan jólesik most kint állnom a kertben Apukám hamvainál, és elbeszélgetni vele… Egy éve halt meg. Tudtuk mindketten, hogy közeledik az elkerülhetetlen, rengeteget beszéltünk mindenről, tisztáztunk mindent egymás közt, úgy ment el. Arról soha nem beszélt, hogy mi legyen utána. Úgy éreztem, hogy rám bízza, döntsem el én a továbbiakat. Beszéltem anyukámmal, öcsémmel, és elmondtam, hogy azt szeretném, ha a hamvait idehoznánk a kertembe, és itt földelnénk el. Szeretném, ha itt lenne velem továbbra is, ahogyan életem során is, ha ilyen, ha olyan formában, de mindig velem volt. Kialakítottam egy helyet számára a kert legszebb pontján, ahova én is bármikor ráláthatok a házból, és ahonnan Apukám is látna mindent, ami történik a világunkban. Itt volt a család, itt voltak régi cimborái, és igazi tengerésztemetést tartottunk, és koccintottunk Apukámra az itt termett körtepálinkából, amit ő is annyira szeretett. Már nem is tudott beszélni, de a nyelvével még mindig csettintett, amikor adtam még neki egypár cseppnyit, hogy érezze. Huncutul mosolygott olyankor a szeme. Most rá emlékezve ittunk, aztán elhantoltuk. Azóta is érzem a jelenlétét. Gyakran kinézek a házból, vagy idejövök, hol üres kézzel, hol, főként előadás után, hazajőve egy kis kupicával, elmesélem, mi-minden is történt velem, milyen jó ért, milyen rossz, milyen problémáim, milyen örömeim vannak. Elbeszélgetünk szép csendben, és megnyugszom. Ha majd idősebb leszek, talán majd egy padot is fogok idetetetni, meg egy asztalkát kis üvegcsével, és folytatjuk vég nélkül a társalgást. Ugye nem baj, hogy most nem tudunk beszélgetni, mert most benne tartunk valamiben Apukámmal?!

Brrrr-brrrr-brrrr – csöng ismét, néhány nappal később a telefon. Felveszi.

– Halló, Ildi, csupán egy pillanatra zavarnék, ugyanis csak azt szeretném kérdezni, hogy…

– …csak, kérlek, ne most, ha nem valami eget rengető! Jönnek hozzám a gyerekek, Kata és Gergő, és szeretnék valami finomat főzni! Kinézek a kertbe, hogy éppen melyik zöldség is van beérve! Szerintem ez a legcsodálatosabb, hogy a saját termésemből főzhetek, vagy fogyaszthatjuk nyersen. Amit én ültettem, gondoztam, és most együtt megehetjük a szeretteimmel. Ezzel még inkább belefolyik a kert a mindennapjaimba, lesz része az életemnek. Terem itt csilipaprika, petrezselyem, paprika, paradicsom, paradicsompaprika, futóbab, kapor, aztán sárgabarack, körte, citrom, mininarancs, eper, a fügefa is mind dúsabb termést hoz évről évre, sőt van saját aloe verám is. Nem mondom, hogy ipari mennyiségben, de azt a keveset, ami van, büszkén felkenem az arcomra, és akkor már jó érzéssel tölt el, hogy magam erejéből tettem valamit a bőröm szépségéért. Ezért is mondom, hogy inkább majd beszéljünk máskor, mert éhes szájak várnak rám, és el kell készítenem a levest. Ugye nem baj?!

Brrrr-brrrr-brrrr – csöng újfent, néhány nappal később a telefon. Ezúttal viszont én veszem fel.

– Halló, Andris, csupán egy pillanatra zavarnék, ugyanis mondtad, hogy szeretnél valamiről kérdezni. Érdeklődnék, hogy aktuális-e még.

– Nem, nem érdekes az egész, Ildi – motyogom –, csak a kertről szerettem volna néhány szót beszélni…

Szöveg: Szegő András

Fotó: Körmendi Imre