„A Ranschburg” – V. Kulcsár Ildikó emlékezik sokak példaképére

Helytelen, ha az olvasó megérzi az újságíró elfogultságát. Most mégis kivételt teszek, hiszen menthetetlenül elfogult vagyok a hat évvel ezelőtt eltávozott Ranschburg Jenővel: szerettem, tiszteltem. Rengeteget tanultam a könyveiből, cikkeiből, tévéműsoraiból és előadásaiból – mint sokan az országban –, s a vele folytatott beszélgetések nélkül silányabb ember lennék.

A nevem napján ment el – mondtam bénultan 2011. március 10-én este, amikor épp arra készültem, hogy felhívom a „Tanár Urat” egy Pest megyei szülői közösség nevében, és felkérem egy előadásra. Emlékszem, olyan kitartóan küldte az e-mailjeit egy fiatal édesanyákból, édesapákból álló népes csapat, hogy eldöntöttem: megpróbálok segíteni, hogy a dackorszakról és az óvodai beilleszkedésről „a Ranschburg” beszéljen nekik. Ki más…? Az azóta eltelt hat évben pedig folyamatosan tapasztalom, hogy nem csökken a népszerűsége. A napokban kérte el tőlem a nagylányom az egyik legfontosabb kötetét, a Szülők könyvét, egy fiatal kollégám a Félelem, harag, agressziót vitte el a Ranschburg-könyvtáramból, s nemrégiben írta egy olvasó, hogy javasoljak neki Ranschburg-könyveket a pici gyerekek altatásáról, a tiltás módjairól, mert az anyósa által javasolt szigorral semmire sem megy. Mindennek hatására jutott eszembe a Tanár Úrral készített utolsó interjúm – nem sokkal a halála előtt látogathattam meg a Gyarmat utcai otthonában –, amelyben hosszan magyarázta, miért tartja kötelességének, hogy rengeteget dolgozzon időskorában is. „Jóval többet írok, mint régen – jelentette ki komolyan. – Valószínűleg azért, mert ez már a leltározó szakasz az életemben, és azért dolgozom, hogy lehetőleg semmit ne vigyek magammal. Ebben sokat segít, hogy vettünk egy rozzant parasztházat egy tüneményes Nógrád megyei faluban, és minden nyarat ott töltünk a feleségemmel. Jó ott nekünk, mert imádunk kertészkedni, csakhogy én a kerti teendőket naponta megszakítom tízórai munkával. Ülök a számítógépnél, írok, minden szeptemberben hozok egy új kéziratot. Az elmúlt ötven évben annyi gyerekkel és családdal találkoztam, hogy ezt meg kell osztanom másokkal. És ha segíthetek a rengeteg bizonytalansággal-gonddal küszködő fiatal szülőknek, hogy szabadon és önfeledten szeressék a gyerekeiket, akkor kit érdekel a fáradtság…?”

Tujából nem lesz ciprus

Végtelenül fontosnak tartotta a családot – boldog házasságban élt a gyógypedagógus feleségével, a három gyermekük sikeres, felnőtt ember –, hiszen ez az első terepe annak, hogy a gyerekek „szeretném, ha szeretnének” vágya beteljesüljön. Persze látta a felbomló családokat, az értékválságot, a rengeteg válást, ám a tudósi elemzés mellett arra is képes volt, hogy gyereknyelven, gyereklélekkel fogalmazza meg a családi gondokat egy verseskötetében. Hallgassuk, hogy mesél az otthoni bajokról egy óvodás kisfiú a Genetika című versében! „Apu annyit beszél össze,/ míg az esti sörét issza./ Anyu meg sír, haragszik és/ szüntelenül beszél vissza./ Összehúzom magamat, az/ egérlyukba beférek,/ s mert szüleim fi a vagyok:/ össze-vissza beszélek!”

A Tanár Úr mégis kijelentette Révai Gábor interjúkötetében: „Nem hiszem, hogy a család megszűnik. Azt el tudom képzelni, hogy más normarendszer mentén szerveződik újjá. Nem tudom megmondani, hogy ez milyen lesz, de nekem úgy tűnik, hogy ennél a régi, megunt, ósdi családnál nincs jobb konstrukció.” Mert ebben a tízezer éves, ósdi konstrukcióban harmonikus gyerekek nőhetnek fel, ha a szülők megértik – és a gyakorlatban megpróbálják megvalósítani – a számomra egyik legrokonszenvesebb ranschburgi hasonlatot, amelyet gyakran hallottam tőle, s Révai Gábornak is elmondta. „Nekem, mint lelkes kertésznek, sohase volt elég pénzem, hogy gyönyörű nagy növényeket vegyek, hanem piciket vagy a magot ültettem el. Ahogy múltak az évek, láttam, hogy lesz a növény egyre szebb és nagyobb. Nekem az volt a dolgom, hogy állandóan gondoskodjak róla, miközben hagytam, hogy önmaga legyen. Ha elültetek egy tuját, teljesen kizárt, hogy ciprust akarjak belőle nevelni, mert az lehetetlen, de hogy milyen tuja lesz, nyomorult kis vacak vagy hatalmas, egészségtől duzzadó növény, az tőlem függ. Azt hiszem, hogy az ember, ha tujának született, rettentő nehezen válhat ciprussá, hiába is erőltetnék a szülők. A gyermeknevelés igazában a mag kibontakozásának a segítése, és nem az, hogy én kitalálok egy karaktert, és különféle nevelési elvek segítségével próbálom kinevelni. Ebből alapvető bajok származhatnak.”

Szerinte az ember nem születik rossznak vagy jónak, hanem karaktervonások születnek vele, s gyakran emlegette egyetértően Carl Rogers amerikai pszichológust, aki az állította, hogy minden emberben ott van a „mivé válás” magva. Aztán a szülőnek adatik meg elsősorban az a nem könnyű feladat, hogy segítse a gyereknek kibontani saját magát.

A cikk teljes terjedelmében a Nők Lapja Gyerek 2017/1. számában olvasható.

Szöveg: V. Kulcsár ildikó

Fotó: Hartyányi Norbert/smagpictures.com