Itáliai Napló 14. – Cseppek

Egy csepp, két csepp, több csepp... Gősi Lilla e heti blogbejegyzésében kiemelt szerepet kap a víz és ezer arcát mutatja meg nekünk.

A képre kattintva galéria nyílik!

A tenger felé tartunk, tramonto ideje van, azaz bukik le a nap, és a helyét izzó, narancssárga hold veszi át. Az olasz barátaink vezetnek. Pizzázni indulunk, majd a tengerpartra. A hullámok magasra csapnak, és csakúgy, mint egy éve ilyenkor, egy kempingezős nyaralás idején, belefutok. Csupa tenger vagyok, a hajamban homok, a számban sós íz. Körülöttem az éjszaka. A partszakaszon sorakozó szórakozóhelyekről zene szűrődik felénk. Nem figyelek. Valaki néz. Érzem a tekintetét. A sötétben megfogjuk egymás kezét. Elemekkel dacolva fonódik össze az ő és az én.

Másik éj, csendesebb. Az égen pislákoló csillagok. A fényük ahhoz kevés, hogy pontosan lássuk, hol hagyjuk a táskát, a törülközőt. Telefonok világítják meg az utat, amin a medencékig botladozunk. A gyógyvíz szabadtéri, mindenki számára nyitott. A turisták, akik a fizetős termálfürdőt keresik, mégis ritkán találnak ide. Mi szerencsések vagyunk, hogy ezek a srácok és lányok, a helyiek mindezt megosztják velünk. Helyismeretet, programokat, trükköket, praktikákat. Alámerülök. Gyógyító erejű, forró víz.

A lányokkal gyakran kirándulunk, távolsági busszal csaknem háromnegyed óra alatt a tóhoz érünk, Bolsenába. Ez a víz folyékony selyem, langyos, mint a tej. Messzire úszok. Nyugalom, távolodom. A parton a város, régi vár és körötte csupa zöld, bumfordi koronájú fák, a parkban emberfej méretű hortenziák. Felhők gyűlnek, mintha eső készülődne, aztán mégis elvonulnak, szárazságot és némi szelet hagyva maguk után.

Ugyanez a szél kapkod a hajamba unos-untalan egy másik túrán, ami régi erődbe visz. A tornyon több lyuk tátong, mint tégla. Castel d’Asso. A lépcsőfokok többsége hiányzik. A tetején állunk. Érezzük a vadul mozgó, féktelen levegőt. Átölel, ölel, tart, megtart. Megjegyzi, vízpartra költözne szívesen. Hazafelé az utunk egy patak mellett vezet. Amott vízesés, levelek közt ömlik a mélybe kristálytiszta, éles zubogással. Ahol sík szakaszon fut, és fölötte híd nem vezet, csak néhány rönk az út, szökkenünk. Ügyeskedünk. Szorítjuk egymás kezét. Tükrös pocsolyán villan a fény.

Egy csepp, két csepp. A számítógépen, a papíron. Körös körül, a piazzán. Váratlanul érkezett, de ideje volt már. És az eső barát. Az elmúlt hónapok vizeire emlékeztet, melyek, mint pohárba hulló cseppek, úgy adódnak a történetemhez.

Gősi Lilla

Kolléganőnk korábbi bejegyzéseit ide kattintva olvashatjátok el!

Fotók: a szerző sajátjai és Ines Silva