Itáliai Napló 1. – Úton

Új sorozatot indítunk Itáliai napló címmel, melyben Gősi Lilla kolléganőnk mesél egy éven keresztül arról, milyen az önkéntesség Olaszországban. Írásait a magazinban havonta, a nőklapja.hu-n pedig hetente olvashatjátok - íme az első rész!

„Mindig akad a számodra valahol egy Harmadik Torony.” (Szerb Antal)

Ott kezdődött, ahol az Utas és holdvilágban. Hajnalban érkeztünk, amikor még üresen ásított a Szent Márk tér. Mire ébredezni kezdett, bevettük magunkat a sikátorokba rég. Figyeltük, hogyan hajol kis műhelyében a mester az álarc fölé. Lestük, miként viszi a szél a szárítókötélre aggatott lepedőt, ruhát. Abban az eldugott fogadóban kóstoltam először igazi pizzát, roppanós szélűt, könnyűt! Céltalanul bolyongva keveredtünk szutykos téren focizó, hangos gyerekek közé. Velence minden volt. Az árnyék és a fény. Egy távoli érzet, ami felé elindultam.

Az olasz nyelvvel akkoriban, elsőéves főiskolai hallgatóként ismerkedtem. Tulajdonképpen egy szerencsés „véletlennek” köszönhetően vettem fel a kurzust az eredetileg tervezett francia helyett, ami rossz időpontra esett. Kevesebb, mint egy év alatt eljutottam a középfokig. Ugyanis – jó motiváció – ez volt a feltétele, hogy másodévben Erasmus-ösztöndíjjal Firenzében tanulhassak tovább. A nyelv korábban sosem tapasztalt örömforrássá vált. Megéreztem fesztelen ritmusát. Azt, ami később az olasz építészetben, festményeken és az egész létezés erőltetettségmentes szépre törekvésében visszaköszönt. Egy életérzés, a dolce far niente ígéretét. Kisszótárral jártam-keltem, és úgy faltam az új szavakat, akár egy regényt. Nem lehetett nem megjegyezni, hogy a farfalla pillangót és lepkeforma tésztát jelent, vagy ott a ninna nanna, ami a gyerekeket elringató altató.

Firenze mérföldkő volt. Bátor, felhőtlen időszak. A hazatérés, a diplomázás, a munka, majd a mesterképzés során és utána is visszavágytam. Ha tehettem, Olaszországba mentem. Kanapészörf, tréning, tábor, túra, nyaralás. Felejthetetlen napok Rómában többször, többekkel és magányosan. Csakhogy mindig égetett a tudat, hogy el kell hagynom megint.

Átutazó voltam. Most azonban más a helyzet! Júliustól Olaszországban élek. A szerződésem egy évre szól. Önkéntes vagyok. Hátrányos helyzetű embereket támogató programokon és nemzetközi ifjúsági projektekben segítek. Egyik munkahelyem egy szociális farm, ahol a megváltozott munkaképességűek társadalomba való bevonása, illetve a jól működő környezettudatos gyakorlatok megosztása a cél. Másrészt egy fogyatékkal élők napköziotthonának mindennapjaiban veszek részt. A program régóta fut, évente váltják egymást az önkéntesek. A szervező non-profi t egyesületet jól ismerem, ők felelnek az alapellátás, a szállás, az utazás megszervezéséért.

Miért kell nekem mindez, mint a levegő? Szerb Antal soraival felelek, aki olaszországi naplójában így írt San Marinóról: A harmadik torony külön áll, a hegy egyik sarkán, mindkét oldalon meredek, megközelíthetetlen sziklán, a város nem ér idáig, és az ember, amíg a gerincen végigmegy, szédül a magasban. Itt, a szabad ormon, erős, hűvös szél fúj, még ebben a hőségben is; úgy képzelem, itt mindig szél lehet. Leülök a tornyom lábához és nézem a kilátást, az én kilátásomat… Ülök az olasz táj fölött, az alkonyatban a kékek és az ég alján a vörösek élesebbek, zengőbbek, távolosabbak lesznek, belém száll az olasz táj kimondhatatlan édességű serenitasa és mostani utamban először boldog vagyok. Boldog a szó antik értelmében, amely szerint a gyermek nem lehet boldog: teljes. Semmi sem hiányzik.

Az én harmadik tornyom kaland és kíváncsiság. Szeles, szabad, egyszerű és természetes. Tiszta és kevés. Éppen elég. Út, érkezés. És, nem végsősoron, találkozás. A következő tizenkét hónapban erről, az önkéntes munkámról írok, mesélek a Nők Lapja olvasóinak.

Gősi Lilla

Az írás eredetileg a Nők Lapja 2017/28. lapszámában jelent meg.

Fotó: a szerző sajátja